A pompomcsapat (Cheer) a Netflix hat részes dokumentumfilm-sorozata, amelyben megismerhetjük a Navarro Főiskola pompomlányait, családi hátterüket, az edzőjükkel való kapcsolatukat és közös munkájukat, de legfőképp a borzasztóan kemény edzéseket, amelyekkel az országos bajnokságra készülnek. Zsebkendőket elő, mert nehéz lesz megállni sírás nélkül!
Úgy nagyjából öt perccel azután, hogy elkezdtem nézni A pompomcsapatot, olyan érzés fogott el, mintha egy tengerészgyalogságba csöppentem volna. A pompomcsapat elhivatottságát, rugalmasságát és veleszületett tehetségét látva – akik közül sokaknak mentőövet jelent ez a sport zaklatott családi életükből -, azt gondoltam: mégis mit várok ettől a sorozattól? Inkább kikapcsolom. Nem így lett, és milyen jól tettem! Mert ha jól emlékszem a harmadik rész végére teljesen beszippantott ez a világ.
A netflixes A pompomcsapat elvarázsol és elborzaszt
„Jesszus, nézd már, mi mindenre képes az emberi test!” Ez a felkiáltás legalább százszor elhangzott tőlem, miközben néztem, ahogy a negyven tagú szurkolócsapat piramisokat és mindenféle bonyolult alakzatokat formál, mindezt rengeteg fájdalom, zúzódás és ficam árán, mígnem tökéletesre csiszolták produkciójukat.
A Navarro Főiskola pompomcsapatának tagjai távolról sem olyanok, mint amilyennek a legtöbb film és sorozat ábrázolja a pompomlányokat. Ezek a fiatalok valahol az akrobaták, táncosok és súlyemelők között helyezkednek el, állóképességük pedig leginkább egy hosszútávfutóénak megfelelő. Ami különösen tetszett a dokumentumsorozatban, hogy nem a csillogást, hanem a kőkemény valóságot mutatja be: hogy mennyi szenvedéssel és áldozattal jár a felkészülés életük legnagyobb pillanatára – a két és fél perces rutinra – az országos bajnokságon.
A napi többszöri edzések könyörtelenek, a szükséges technikai tudás ijesztő, a küldetéstudatuk pedig már-már rögeszmés. Egy biztos, a pompomlányokkal kapcsolatos illúzióim perceken belül összetörtek. Hiszen elképesztő munka van abban, mire egy-egy formáció feláll, és még így sem garantált, hogy végrehajtásuk közben nem törik ripityára magukat. A kedvenc idézetem például ez volt: „ha eltörne a csuklóm vagy ilyesmi, akkor is megpróbálnám végigcsinálni. Begipszelt kézzel. A csapatomért, Monicáért és…önmagamért.”
A sorozat emberi oldala könnyeket csalt a szemembe
Minden epizódban bepillantást nyerhetünk az egyes csapattagok családi hátterébe: a gravitációt több alkalommal meghazudtoló Lexiről például kiderül, hogy elszökött otthonról. Morgan kis híján öngyilkos lett, mert gyerekkorában súlyosan elhanyagolták a szülei. Most a többiekkel együtt versenyez, és a sorozat végére sokszorosan felülmúlja edzőjének elvárásait. Apropó edző: aki jelenleg is versenyszerűen sportol, vagy eseltleg korábban sportolt, az biztosan ráismer a saját edzőjére Monica Aldama személyében, aki bár elképesztően szigorú, és csak akkor mosolyog, ha valóban van min, mégis minden diákját szereti és tiszteli.
Lényeg a lényeg, végül nem bántam meg, hogy megnéztem A pomponcsapatot, sőt arra jutottam, hogy bár hülyézhetjük és hamburgerzabálózhatjuk az amerikaiakat, de a csapatszellem, az összetartozás, az optimizmus, a bizalom és a küzdeni akarás tekintetében azért még mindig van mit tanulni tőlük. Hihetetlen volt, hogy ezek a fiatalok mennyire segítették és buzdították egymást. Hogy mit meg nem tettek és küzdöttek azért, hogy nyerjenek a versenyen. A pompomcsapat magyar felirattal már elérhető a Netflix kínálatában.
Borítókép forrása: Netflix