Láttam már néhány ecsetvonásból álló festményt, amely hihetetlen értéket képviselt, pedig azt (akár) egy gyermek is meg tudta volna festeni (megítélésem szerint). Mit tartunk művészeti értéknek?
A kishitűség, a kicsinyke önbizalom olyan belső korlát, amelyek a tetteinkben is megmutatkoznak. Sőt, gátolnak mindenben, még az értékteremtésben is. Sosem felejtem el azt, amikor a nyugdíj határán billegő, az elméletileg nyugodt időskorba lépő édesanyám arcán láttam a kétségbeesést, amikor a „mihez fogok ezután kezdeni?” érzés miatt uralkodott el rajta. Örök optimistaként, és mert ki akartam mozdítani ebből az önsajnálatból, feldobtam neki egy ötletet.
– Imádsz írni. Vannak meglévő verseid, írásaid, és azt mondtad, hogy még csomó ötlet van benned. Szépen meg fogod írni!
– Igen, ez biztos, hogy jót fog tenni, de aztán mi lesz?
– Mi lenne? Kiadatjuk a verseidet! – vágtam rá teljes természetességgel.
– Kiadni? Miért? Ezeknek az írásoknak nincs értékük, csak nekem tetszenek és számítanak – ömlött belőle az alábecsülés áradata.
– Miért döntesz mások helyett? Miért gondolod úgy, hogy csak neked tetszik? Miért gondolod, hogy másokat nem érintenének meg a soraid, és ne tudnák magukat teljesen beleélni azokba?
– Mert ezek a versek rólam, az érzéseimről szólnak.
– Mi azzal a baj? A nagy íróink, költőink sem más érzelmeit és gondolatait közvetítették felénk, hanem a sajátjukét, mégis magunkévá tudjuk tenni!
Ki mondja meg, hogy mi a művészeti érték?
Már akkor gondolkodtatott ez a téma, hogy vajon miként válnak az ilyen vagy olyan alkotások értékké. Nemcsak a magyar, de a világirodalom alkotói közül is sokak munkáját, műveit csak a haláluk után ismerték el, és vált a nevük fogalommá.
A művész hiába alkot, ha nincs közönsége. Ha azonban csak egyvalaki rátalál és szíve, lelke, agya a legnagyobb mélyégekig befogadja azt, már értéket hozott létre. Jó eséllyel az ilyen befogadó pedig szívesen beszél arról, és az ige terjed.
Értéket tehát bármiben találhatunk, de mitől válik valami művészivé? Attól, hogy őszinte, gondolatokat ébreszt, azaz adni akar. Sokan ugyan önmegvalósítás módjának tartják a művészet bármelyik formáját, azonban még ennél is többről kell szólnia. Adni akar a befogadónak. Miközben az alkotásán dolgozik, megszereti azt (ha jónak ítéli meg) és ez a szeretet belekerül abba, amit csinál, legyen szó versről, regényről, szoborról vagy festményről.
Édesanyám már tizenhárom éve nincs velem, de itt hagyta nekem a lelkét és vele együtt az írásait, amelyek kézzelfoghatóvá váltak. Igaz, hogy pici példányszámban, de megjelentettem posztumusz kötetét. Természetesen nekem a lelkemig hatol mind, és nehéz olvasni, mert a könnyeim összemossák a betűket.
Örökség
Mióta elmentél, itt hagytad a szót,
Tollam hegyére tetted a leírhatót,
Vezeted kezem a tiszta papíron,
Versem miattad és neked írom.
Örökül hagytad őszinte, igaz hited,
Magaddal mindet nem vihetted.
Gazdag voltál, s mindent nekem adtál,
A szeretettel jócskán felruháztál.
Hitted, hogy hatalma van a szónak,
Az erőt adónak, a biztatónak.
Tudtad, hogy a szeretet minden,
E nélkül boldogság nincsen.
Székek
Üresen áll a két szék a teraszon
Ott üldögéltünk még a tavaszon
Terveztük a vidám és boldog jövőt
Nem hittük az idő múlását azelőtt
Azt hittük a szerelmünk örök
De valaki közénk költözött
Megfogta gyámoltalan kezed
És egy másik asztalhoz vezetett
A művészeti érték megítélése tehát az alkotás minőségétől is függ, de szorosan hozzátartozik, hogy a befogadó lelkébe mennyire tud behatolni. Minél mélyebbre és minél több mindenkit érint meg, annál nagyobb a művészeti érték.
