A Love, Death & Robots legújabb, 4. évada (Volume 4) ismételten azt a kérdést veti fel bennem: elég-e a vizuális zsenialitás ahhoz, hogy egy történet valóban maradandó élményt nyújtson?
Az antológiaformátumú Love, Death and Robots sorozat továbbra is lenyűgöz technikai oldalról – az animációk bámulatosak, merészek és rendkívül változatosak –, viszont sok epizód narratív szempontból üresnek vagy súlytalannak érződik. A széria mindig is a stílus és a tartalom határán mozgott, de ez az évad mintha kissé eltolódott volna a stílus felé, a mondanivaló kárára.
Az epizódok többsége hozza a szokásos tematikai keveréket: posztapokalipszis, mesterséges intelligencia, földönkívüliek, abszurd vagy groteszk humor, filozofikus vagy társadalmi kérdések. De míg korábban ezek az elemek gyakran ütős, gondolatébresztő kombinációt alkottak, most néhány történet inkább csak ötletnek tűnik – kidolgozatlannak, sietősnek. Például a „The Other Large Thing” vagy a „Can’t Stop” részek kreatívak, vizuálisan játékosak, de végül üresnek hatnak – mint egy látványos videóklip, amit megnéz az ember, majd két perc múlva elfelejti.
Persze nem lenne fair azt mondani, hogy az egész évad gyenge – hiszen akadnak benne valódi gyöngyszemek is. A „Spider Rose” cyberpunkos világa és sötét biológiai témája számomra a régi Black Mirror hangulatát idézte. Egy anya és egy genetikai szörnyeteg kapcsolata, a kötődés és az elengedés fájdalma, valamint a bioetikai kérdések valóságos, húsbavágó problémákat vetnek fel. Itt végre éreztem azt a súlyt és gondolatiságot, amit a sorozat korábbi évadaiban annyira szerettem.
Az egyik legmegosztóbb epizód kétségkívül a „The Screaming of the Tyrannosaur” volt, amelyben MrBeast szerepel – igen, az ismert YouTuber – egy halálos dinoszaurusz-harcos show irányítójaként. Ez a rész egyszerre önironikus és fricska a tartalomfogyasztási szokásainkra, de közben elég felszínes is marad. Értem az üzenetet: a közönség mindent megnéz, ha elég hangos, véres és abszurd. De nem vagyok benne biztos, hogy ez elég egy ütős epizódhoz.
A Love, Death and Robots mindig is játszott azzal, hogy hol van a határ animáció és mozi, szórakoztatás és kritika, művészet és tömegtermék között. Az ötödik évad ezekkel a határokkal ismét eljátszik, de most talán kevesebb sikerrel. Úgy érzem, hogy a sorozat mintha kissé belefáradt volna saját zsenialitásába: elbűvölő, lenyűgöző, de olykor céltalan.
Mindezzel együtt még mindig azt gondolom, hogy ez az antológia formátum az egyik legizgalmasabb a kortárs televíziózásban. Lehetőséget ad új hangoknak, új látásmódoknak, kísérletezésnek. Csak remélem, hogy a következő évadban újra megtalálják azt az egyensúlyt, ahol nemcsak a szem, hanem az elme és a lélek is jóllakik.