Az Oscar-díjátadót minden évben hatalmas médiafigyelem övezi, és a legjobb film kategória jelöltjeit és győzteseit még évekig emlegetni szokták – többnyire. Persze az Akadémia elismerése nem feltétlenül hozza magával a közönség szeretetét is, mi összegyűjtöttük nektek, hogy melyek azok az alkotások, amiket az évek során arany szobrocskával díjaztak, és amelyeket mi is nagyon szerettünk.
Valószínűleg napestig lehetne sorolni, hogy az 1929 óta megrendezésre kerülő rangos esemény díjazottjai közül kinek melyik a kedvenc filmje, de a helyszűke miatt most egy szubjektív ötös listát hoztunk nektek – ez viszont szabadon bővíthető, a Facebookon kommentben várjuk azokat a filmcímeket, amelyek számotokra voltak meghatározóak!
A keresztapa I-II (1972, 1974)
Rögtön egy kis csalással indítunk, mert egybe vesszük A keresztapa trilógia első két darabját. A maffiafilmek csúcsát jelentő alkotások Mario Puzo regényéből készültek, Francis Ford Coppola rendezésében, Nino Rota legendás zenéjével és persze a zseniális szereposztással. Marlon Brandonál jobb Vitót el se lehetne képzelni, de azért a második részben feltűnő, a fiatal Corleonét alakító Robert De Nironak sikerült a nyomába érnie. Brando egyébként 47 éves volt, amikor eljátszotta a Keresztapát (és csupán tizenhat évvel idősebb a legkisebb fiát játszó Al Pacinonál), és a sminken kívül a speciális protézissel öregítettek rajta – ennek köszönhette jellegzetes szájtartását is. Az első részt a különc színész nagy visszatérésének tekintette a szakma, aki végül az Oscar-díját sem vette át, maga helyett egy indiánlányt küldött el, aki az őket érintő konfliktusokra hívta fel a figyelmet „köszönőbeszédében”. A keresztapa II két történetszálat mutatott be, az egyik az első rész közvetlen folytatása volt, a másik pedig Vito fiatalkoráról, maffiafőnökké válásáról szólt. Mindkét film, mindkét forgatókönyv és „mindkét Vito” Oscart kapott tehát, Coppola pedig a másodikért rendezőként kapott elismerést.
Forrest Gump (1994)
A közönség egyik fele elcsépeltnek és nyálasnak tartja, a másik fele viszont odavan a Tom Hanks főszereplésével készült Forrest Gumpért, mely az 1995-ös Oscar-díjátadón olyan, azóta ikonikussá vált filmek elől happolta el az arany szobrocskát, mint például A remény rabjai vagy a Ponyvaregény. A romantikus dráma tizenhárom jelöléséből végül hatot váltott díjra: Hanks hazavihette a legjobb színésznek járó szobrot, a rendező Robert Zemeckis is tartolt a saját mezőnyében, illetve megkapták még a legjobb vágás, a legjobb képi effektusok és a legjobb adaptált forgatókönyv díját. A film bírálói szerint a történet túl hollywoodi, mert nagy túlzás, hogy egy ilyen együgyű srác ekkora sikereket érjen el, és mindig mázlija legyen – de ki mondta, hogy életrajzként kellene felfogni Forrest életét, aki huszadik század második felének amerikai történelmében minden jeles eseménynél jelen volt? A film két órája alatt együtt sírtunk és nevettünk vele, együtt utáltuk és sajnáltuk Jennyt (Robin Wright), és mind megszerettük a zsémbes Dan hadnagyot (Gary Sinise), akit – igen, klisés módon – a nem túl okos közlegény tanított meg az élet szeretetére.
Amerikai szépség (1999)
„A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok.” – indít Kevin Spacey monológjával Sam Mendes első nagyjátékfilmje, amit a következő évi díjátadón mindjárt öt szobrocskával is jutalmaztak. A film a fásult, kapuzárási pánikban szenvedő Lester életének utolsó hónapjait követi, és bepillantást enged a felszínen tökéletes kertvárosi életet élő, valójában romlott középosztálybeli családok mindennapjaiba. Feleségével (Annette Bening) a válás küszöbén állnak, kamaszlánya (Thora Birch) megveti őt, családfőként semmi tekintélye nincs, és még a munkahelyét is utálja – mindezek közepette tetszik meg neki lányának barátnője (Mena Suvari). A film egyszerre dráma és fekete komédia, kemény társadalomkritika és elgondolkodtató alkotás, mely „cliffhangerrel” zárul, és ami első megnézés után még órákig a fejünkben jár. A legjobb filmért járó Oscar mellett Spacey elvitte a legjobb férfi főszereplő díját, illetve győztesként tért haza a rendező, a forgatókönyvíró Alan Ball és az operatőr Conrad Hall is. Furcsa, hogy a legjobb zene jelölést végül nem váltották szoborra, pedig Thomas Newman zeneszerzői munkája zseniális volt.
Millió dolláros bébi (2004)
Hillary Swanket hajlamosak vagyunk a P.S. I love you Mollyjával azonosítani, pedig volt előtte egy sokkal másabb, valóságszagúbb szerepe is 2004-ben, méghozzá két remek színész oldalán. A hollywoodi legenda, Clint Eastwood rendezte és játszotta is az egyik főszerepet a Millió dolláros bébiben, és szerepet kapott a filmben Morgan Freeman is. A sztori szerint Frankie Dunnt, a zsémbes, kissé kiöregedett bokszedzőt egy nap felkeresi a harmincas éveiben járó Maggie, aki pincérnő, de egyébként amatőr bokszoló, és profi szeretne lenni. Frankie azonban nem edz lányokat, és különben is, Maggie már „öreg”, így nem vállalja a menedzselését – itt lép közbe a film narrátora – persze, ki más lenne az– aki egyben Frankie jó barátja is, „Hepaj” (az eredetiben „Scrap-Iron”), Morgan Freeman alakításában. Rábeszéli a konok edzőt, hogy mégis legyen Maggie segítségére. Ha nem láttad még a filmet, akkor nem szeretnék spoilerezni, így csak annyi – az alakítás sikerességéért hónapokon át edző Swank élete egyik legjobb formáját nyújtotta a drámában, meg is érdemelte érte az Oscart. Rajta kívül még maga a film, a rendező és Freeman, mint mellékszereplő kapott szobrot.
A király beszéde (2010)
A Colin Firth főszereplésével készült filmből tudhattuk meg többek között azt is, hogy ha II. Erzsébet nagybátyja annak idején nem szeret bele egy kétszeresen elvált amerikai nőbe, akkor ma nem Erzsébet lenne Nagy-Britannia királynője. Azonban a nagybácsi VIII. Eduárd a szerelmet választotta a trón helyett, így lett uralkodó 1936-ban VI. György – Erzsébet édesapja. György király (ekkor még Albert yorki herceg) a film szerint fiatalkora óta dadogással küzdött, ami csak fokozódott, ha nyilvánosan kellett beszélnie. Felesége, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) ráveszi, hogy fogadják fel Lionel Louge-ot (Geoffrey Rush), ausztrál logopédust, hátha tud segíteni beszédhibáján. A két férfi közti kapcsolat korántsem baráti, ez főleg Louge nem mindennapi terápiás stílusából és a leendő király makacsságából fakad. Végigkövethetjük, hogy vajon sikerül-e a dadogásától megszabadítania a trónörököst, és közben azt is, hogy hogy birkózik meg a leendő király a rá nehezedő nyomással, amit az uralkodás és a nyakukon lévő második világháború jelent. A forgatókönyvíró David Seidler személyes indíttatásból írt épp VI. Györgyről, ugyanis Seidler maga is dadogott gyermekkorában – nem csoda hát, hogy „Oscar-díjasra” sikerült megírnia azt. Ugyanígy megjutalmazta az Akadémia Colin Firth-t, a rendező Tom Hoopert és persze magát az alkotást is. Seidler azt nyilatkozta, hogy számára a királynő véleménye volt a legfontosabb, így valószínűleg nagyon boldog volt, amikor II. Erzsébet meghatónak és élvezetesnek találta az édesapjáról szóló alkotást.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
