Az ördög Pradát visel Mirandája, a sikeres női vezető karaktere, aki ugyan sokak számára visszataszító én mégis azt a nőt láttam meg benne már kamasz koromban is, aki annak ellenére, hogy ugyanolyan húsvér, sebezhető nő, feleség és édesanya is mint, bárki más még az élet legnagyobb pofonai után is képes tökéletes hajjal felállni a padlóról.
Az ördög Pradát visel 2006-ban került a mozikba, lassan húsz éve, ami azt jelenti, hogy amikor először láttam éppen a gimnáziumba bekerülve próbáltam rájönni, hogy ki is vagyok én, és mi az ami igazán érdekel. Kerestem az inspiráló kapcsolatokat, a legjobb barátnőm ekkor már egyetemre járt, és gyermeki kíváncsisággal hallgattam a történeteit az egyetemi irodalmi előadásokról. Ő volt az az első tőlem idősebb nő, (anyám és nagyanyám után) aki olyan mélységekben hatott rám, és az érdeklődési körömre, hogy nagyban befolyásolta a későbbi egyetemi tanulmányaimat is. A fent említett filmet is együtt láttuk először, bár ez talán már csak egy plusz impulzus volt a film nekem szóló üzenete mellett.
A divat gyerekkorom óta érdekelt, már három évesen sem volt mindegy, hogy melyik szandált veszem fel a piros pörgős szoknyához, és az óvodában sem lehetett akármiben főzni a képzeletbeli kávét. Így az ördög Pradát visel már csak a divathoz való vonzalmam miatt is az egyik kedvenc filmem. A másik pedig természetesen az újságírás (bár a film erre nem tesz túl nagy hangsúlyt) de mégis betekintést ad a divatlapok világába is.
Meryl Streep szövegeit már tudom kívülről, ha beteg vagyok legalább egyszer megnézem a filmet és úgy érzem, hogy még mindig aktuális a mondanivalója, és tűpontosan megmutatja azt, hogy egy nő mennyire nagy hatással lehet egy másik nőre akár pozitív, akár negatív értelemben. Manapság rengeteget beszélünk a női közösségek fontosságáról, arról, hogy a nők milyen nagy hatással lehetnek egymásra és, mennyi erőt meríthetnek egymás történetéből. Jelenleg a fialat felnőttkori tapasztalatom ezzel kapcsolatban kissé kettős. Egyrészt valóban, hatalmas ereje van a női, teremtő energiák összekapcsolódásának, de talán az irigység, a rosszindulat, az okoskodás mégis képes bántó, sértő és olykor talán megalázó helyzeteket szülni. Biztosan mindenki emlékszik arra a jelenetre, amikor Andy Sachsot (Anne Hathaway) mindenki előtt megalázza a munkatársa a kinézete miatt. Vagy amikor Nigel (Stanli Tucci) szájából elhangzik az ominózus mondat, hogy:
Az S-es méret már egy ideje nem menő!
Majd Miranda (Meryl Streep) kegyelemdöfése:
Gondoltam, hát üsse kő! Legyen az okos, kövér lány!
A főiskoláról frissen kikerült lány karakterével, aki egyszerre keresi önmagát és az új munkahelyét is nem nehéz együtt érezni. Mondhatnám, hogy az ő felnövéstörténete az, amivel maximálisan tudtam/tudok azonosulni és emiatt volt rám hatással a film, de ez nem igaz. Persze vannak momentumok, amikkel mint a legtöbb fiatal nő én is tudok azonosulni. De valami miatt engem mindig sokkal jobban érdekeltek a Disney hercegnők mostohái is (de ez talán megér egy következő cikket). A kívülről kemény, kiismerhetetlen, mégis önmagát konkrétan definiáló és az életét a maga erejéből sikerre vivő nőben sokkal inkább megláttam magam, és azt ami engem inspirációval tölt el. Miranda Priestly (Meryl Streep) a Runway Magazine nagyasszonya cseppet sem mondható kedvesnek, sem együtt érzőnek, kollégáit néha kihasználja. Legalábbis ez az, ami első ránézésre elmondható róla, ám munkamorálja, karaktere éri el azt, hogy a film elején még szürke, a divaton jókat kacagó, slampos kis Andy maga is egy erős, határozott, sikeres nővé válik, akit többé nem nevetnek ki a munkatársai a ruhája miatt, és pontosan tudja, hogy mit akar az életétől. Képes felelősséget vállalni, képes dönteni, tisztában van azzal, hogy mire van szüksége és ki tud állni magáért.
Néha mondják rám, főleg a munkámban, hogy karcos vagyok egy munka meetingen nem viselem jól a magánéleti kérdésekről való csacsogást. Szeretek gyorsan haladni a dolgaimmal és nagyon nehezen viselem el ha lassításra kényszerít az élet. Miranda, a sikeres női vezető karaktere ugyan sokak számára visszataszító én mégis azt a nőt láttam meg benne már kamasz koromban is, aki annak ellenére, hogy ugyanolyan húsvér, sebezhető nő, feleség és édesanya is mint, bárki más még az élet legnagyobb pofonai után is képes tökéletes hajjal felállni a padlóról. Nem adja meg azt a luxust senkinek, hogy a belső vívódások, nehézségek kívülről is látszódjanak, esetleg a munkájára is hatással legyenek. De egy jelenetet mégis arra szán a film, hogy megmutassa a kemény és határozott külső mögött egy sebezhető, érzékeny belső lakik. Tehát senki sem az, aminek első ránézésre gondolnánk. Sőt a film végére kiderül, hogy a durva munkamorál diktálással olyan dolgokra tanítja meg a körülötte dolgozó nőket, mint kitartás, fegyelem, határozottság és céltudatosság.
Ahogy már említettem soha nem az Andy karakterével való azonosulás miatt szerettem ezt a filmet, de az tény, hogy az egyről a kettőre való lépés, a hernyóból pillangóvá való átalakulás nehézségei, küzdelmei és fájdalmai számomra is ismerősek. De a tanulási és átalakulási folyamat maga az, ami megalapozza azt az erős, határozott, az élet minden területén helytálló nőt, akinek lennem kell még a nehéz pillanatokban is. A film azt is megtanítja, hogy nincs olyan helyzet amit nem lehet megoldani, a nehézségek a sikerek és a kudarcok a munkában és a magánéletben is szinte folyamatosan váltják egymást, de az élet nem áll meg. Néha pedig érdemes a színfalak mögé nézni és meglátni a nőt a szerepe mögött, megtanulni kitartani és példát mutatni egymásnak, segíteni akkor, amikor a másiknak szüksége van rá. Segítséget elfogadni még akkor is ha nehéz, vagy ha úgy érezzük abban a pillanatban teljesen másféle segítségre lenne szükségünk, mert gyakran csak utólag derül ki, hogy mi volt az, a mondat, ami valóban segítség, inspiráció volt számunkra.
Ennyi!
