A ma már Csíkszeredához tartozó Csíktaplocán, Erdélyben született és élt egészen 1968-ig, majd a budapesti Nemzeti Színházban kezdte meg magyarországi pályafutását. Botár Endrével beszélgettünk nagy színészekről, hazaszeretetről, múltról és jelenről.
Hogyan válik egy magyar ember színésszé Erdélyben?
A délelőtti érettségim után kaszálni mentem az Olt mellé, és egy barátom jött szólni, hogy meghallgatna a Zsögödben élő főiskolai tanár, Kőmíves Nagy Lajos, a marosvásárhelyi Színművészetiről. Lemosakodtam az Olt vizében, és elindultam gyalog. Elmondtam egy verset és egy „helyzetgyakorlat” is volt. Kialakult rólam egy kép, ajánlotta, hogy felvételizzek, úgyhogy a felvételi után a 158 jelentkező közül bevettek abba a tizenötbe, akikkel végül osztályt indítottak. Akkor még hat magyar színház volt Erdélyben, úgyhogy ennyi utánpótlással bőven el tudták látni a teátrumokat.
Milyen volt a főiskola?
Nagyon jó osztályba kerültem, és a tanárok is nagyszerűek voltak: Harag György, Csorba András és Kovács György, aki Erdélyben Básti Lajoshoz vagy Bessenyei Ferenchez volt mérhető. Másodévben is volt egy rosta, ahol tízig osztályoztak; öttől folytathattuk a tanulmányainkat. Volt olyan, akinek megmondták, hogy ,,maga 12 egy tucat, magából nem lesz jó színésznő”, de meg nem buktatták. Voltak olyan osztálytársaim, akiknek azt mondták, hogy jó orvos vagy újságíró lesz belőlük, és igazuk lett, mert mindketten jók lettek a szakmájukban. Végül tizennégyen fejeztük be a főiskolát. Harag György volt az osztályvezető tanárunk. Mindenki kapott elbocsátó szép üzenetet: az egyik kolléganőm azt, hogy ,,magát meg fogják környékezni, számítson rá!”. Nekem azt mondta, hogy: ,,Gyula!” Értetlenül néztem, de folytatta: ,,Maga menjen Nagyváradra! Sikeres lesz, maga egy ,,natúrburs”, és majd akkor lesz magából jó színész, amikor olyan Gyula lesz!… Gyulácska”. A Gyula olyan biciklissapkás, „a kezit csókolom, hogy tetszik lenni nagyságos asszonyom” típusú karakter.
És eljött a Gyulaság ideje?
Igen, itt van, és boldog embernek tartom magamat. Már akkor az voltam, amikor a Nemzeti Színházba kerültem: december elsején érkeztem meg Budapestre és színházról színházra jártam, hogy munkát találjak. 21-én a Nemzeti Színház került sorra, és már aznap visszahívtak az Ember tragédiájába „beugrani”. Még saját társulati előadásba is nehéz beugrani, hát még ha Erdélyből érkezik az ember! Aznap este már olyan színészekkel állhattam színpadra, mint Sinkovits Imre, Kálmán György vagy Váradi Hédi, akik egytől-egyig istenek voltak abban az időben. Az előadás után, másnap mehettem is megkötni a szerződést: előbb fellépti díjas, majd januártól a Nemzeti Színház tagja voltam. Így indult az életem az anyaországban.
Ilyen sokat jelent, hogy erdélyi színészként Magyarországon lett sikeres?
Mi másképp láttuk Magyarországot, mint azok, akik itt születtek. Aki nem élt kisebbségben, az nem érezheti, amit mi. Én nemzetben gondolkozom, nem országhatárokban: akiket otthon hagytam mind a testvéreim, de minden magyar is a világban. Amikor megkaptam a Pro Urbe díjat, Csíkszereda díszpolgárságát, a falus feleim jöttek megnézni a pillanatot, ahogy átveszem a kitüntetést. Az van ráírva, hogy ,,Botár Endrének, akinek művészi pályája az Anyaországban teljesedett ki, de nem felejtette el, hogy honnan jött, sem székely mivoltát, ezért fiunkat gyermekünkké fogadjuk”. A mai napig hazajárok, és hatalmas boldogság az a szeretet, ahogy minden egyes alkalommal fogadnak. A feleségemmel az aranylakodalmunkat is Csíktaplocán ültük meg, és volt olyan, aki az 1967-es esküvőnkön is részt vett, de erre is eljött, mert a „gyermekük” vagyok; egy közösségből vagyunk.
Színészként is megjelent Csíkszeredában?
A Nemzeti Színház társulatával elmentünk egy erdélyi turnéra, a „Csíksomlyói Passio” című előadásunkkal és ez alkalommal mindenkit vendégül láttam a családi szülőházamnál az udvarunkban, igazi „csíki kürtőskalácsra” és köménymagos pálinkára. Egyszer csak megkérdezte Sinkovits Imre, hogy messze van-e a temető. Mondom, nincs. Azt mondja: ,,gyerekek, menjünk ki a Botár édesanyjához!” Az egész falu azt beszélte, hogy „ Ici néninél jártak az anyaország színészei.” Nemcsak engem, hanem Édesapámat is megszerették – nyugodjék békében és emlékező, hálás szeretetemben – Sinkovits-csal még leveleztek is! Amikor apám eljött Budapestre, a színházban tárt karokkal várták, és tiszteletbeli taggá fogadták. Hatalmas öröm, hogy mindez megadatott nekem, és még Apám is láthatta, hogy kik fogadtak emberi és művészi barátságukba, és azt, hogy nem züllöttem el.
A színpadon kívül a televízióban is láthattuk, mégpedig a Szomszédok epizódszereplőjeként, amiben a népnyelv Pattoginak keresztelte el az Ön által megformált karaktert.
Emlékezetes szerep volt. A negatív karaktereket a legélvezetesebb eljátszani: gonoszkodni a legizgalmasabb feladatok egyike. Most kilenc darabban játszom a József Attila Színházban, és mind egytől-egyig jó karakterszerep. Nem volt mindig könnyű: megtudtam, hogy sokakkal együtt engem is átvilágítottak. Évekkel később kikértem a jelentéseket, és mint kiderült, heten jelentettek rólam, összesen 21 oldalon.
A ’90-es években a televízióban nemcsak látható, hanem hallható is volt, mégpedig a Gumimacikban Tódiként. Ekkortájt, 1993-ban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét is. A díjat Göncz Árpád adta át, aki nézte a Gumimacikat.
Árpi bácsival tegeződő viszonyban voltam, mert az egyik darabját játszottuk a Várszínházban. Ott álltam a Parlamentben a történelmi zászlók alatt hatalmas emberek társaságában. Elérzékenyülve nézegettem a díjamat, amikor a fogadáson Árpi bácsi intett a feleségének, hogy jöjjön oda hozzánk. Azt mondta nekem: ,,Ide hallgass! Úgy szereti a feleségem a Tódit, légy szíves beszélj úgy, mint ő!” Ott voltam a Parlamentben meghatottan, kiöltözve, és mondtam, hogy: ,,Feneséges henci!” Erről híres nekem ez a szerep. Az Érdemrend mindennek ellenére – vagy mindezzel együtt – a mai napig hatalmas boldogság, mert így kerek az én „égboltom” a szülőföldem, Csíkszereda „díszpolgárságával!”. Magyarország nekem mindig anyaország volt: boldogságot jelentett, ha a magyar focisták győztek, és ha jól mentek a dolgok, mert azt tudtam mondani, hogy én is magyar vagyok, és együvé tartozunk
Soha nem okozott csalódást az anyaország?
Soha életemben nem politizáltam. Keresztény, konzervatív ember vagyok, és ezt megőrzöm magamnak. Ezt láttam, ezt hoztam, nem tudok másmilyen lenni.
