Demény nem egy átlagos magyar vizsla, hiszen több, mint hetvenezer ember kíváncsi az életére, bölcsességeire és posztjaira nap, mint nap. Gazdáját, Magos Juditot kérdeztük a hírnévről, a kommentelőkről, az influenszerkedésről és arról, hogy milyen érzés ennyi emberre hatással lenni – mert hála nekik, több száz kutya talált otthonra az elmúlt években.
2011-ben, kétévesen került hozzád Demény a Futrinka Egyesülettől, és „a kötsög” alapján sejthető, hogy nem nagyon tudott viselkedni…
Nem akartam kétkutyás lenni, fel sem merült bennem. Nagy harmóniában éltem első kutyámmal, Maxszal, és nem gondoltam, hogy ezt fel kellene borítani egy menhelyes, vállalhatatlan vizslafiúval. De nem tudtam Demény radírorrának ellenállni. Bár sokáig még ideiglenesen lakott nálam, amíg gazdát talál, meg sem fordult a fejemben, hogy elengedjem – szerelem volt első látásra. És persze bedőltem neki, hogy cuki, pedig egy „kötsög” volt már akkor is. A kötsög itt egyébként szakkifejezés, a vállalhatatlan kutyákra mondtuk ezt az állatvédő, kutyás barátaimmal, így Deményen ragadt. Verekedett, behívhatatlan volt, mindent szétpakolt a lakásban, lopott… nem unatkoztam mellette egy percig sem.
Mikor merült fel benned a blogolás ötlete, és az, hogy a kutyád „szinkronhangja” legyél?
Nem volt tudatos az sem, hogy blogja lesz. Csak szerettem volna, ha nem róla szól a saját Facebook oldalam, így csináltam neki sajátot. Akkoriban ez még nem volt itthon trendi, és én sem annak szántam. Először csak a barátaim olvasták, aztán lett ötven idegen, aztán ötszáz, és így tovább. Azért lettem Demény szinkronhangja, mert egyértelműen adta magát. Szerintem, akinek van kutyája, az szinkronizálja néha, hogy vajon most mit gondol, mit mondana. Így tettem én is a blogban, és így teszek itthon is a négy fal közt. Beszélgetünk, és – talán nevetséges – de én hallom, mit válaszol.
Emlékszel még az első posztodra, vagy arra, ami meghozta a népszerűséget?
Az első posztomra nem emlékszem már, valószínűleg az volt, hogy Demény üvölt, töpörtyűt akar enni, vagy egy fotó alatt azt bizonygatja, hogy „nincs is hüjjje fejem”. Arra a posztra viszont igen, ami népszerűséget hozott. A strandolás szabályai volt, amiben azóta az a szállóigévé vált híres mondat szerepel a kutyámtól: „Ne kakálj, foss!” Akkor lettünk nagyon népszerűek, és azóta is nevetek, hogy hiába írtunk könyvet, képregényt, akármit, ezt már nem tudom soha felülmúlni.
Három könyved is megjelent azóta, mióta blogoltok – ha nincs Demény, akkor is így történt volna? Voltak írói ambícióid?
Ez nekem komoly ambivalencia. Írok, mióta az eszemet tudom, de főleg verseket. Olvasok, mióta csak megtehetem, de nem kutyás könyveket. Mindig álmodoztam róla, hogy megjelenik majd valami könyv tőlem, de inkább verseskötet, vagy egy regény. Igazából, nagy álom volt az első könyvünk kiadása, de nem az én írói sikerem, hanem a kutyámé. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz. És talán még mindig dédelgetem azt az álmot, hogy egyszer majd tőlem is megjelenik valami. Hogy majd arra is kíváncsiak lesznek az emberek, amit én mondanék el, nem Demény. Végtelenül büszke vagyok amúgy a sikereinkre, de ezek megélése komoly nehézséget okoz; nem azért, mert annyira szerény lennék, és ne tudnám, mekkora nagy dolog volt Arany-könyvesnek és eladási listát vezetőnek lenni… hanem mert a magyar kultúrában nagyon nincs benne, hogy kezeljük a saját sikereinket jól. Remélem, egyszer még megélem ezt, úgy igazából.
Magyartanárként dolgozol egy gimnáziumban, és ha jól tudom, Demény „segítségével” jött össze az állásinterjú is oda. Olvasnak téged a diákjaid?
Demény alapjaiban változtatta meg az életemet, úgy, ahogy senki azelőtt és azóta sem. Valami elképesztő ajándékot kaptam tőle, és ezek közül az egyik legnagyobb a Lauder Javne Iskola. Egy decemberi napon elvesztettem az állásomat, eléggé el voltam keseredve, amit Demény megfogalmazott egy blogposztban, miszerint éhen fogunk halni, mert a Gazdája arra is alkalmatlan, hogy megkeresse a töpirevalót, így, ha olvassa ezt egy iskolaigazgató, akkor írjon. És olvasta, írt, én pedig azóta boldog vagyok, hogy a Lauder közösség tagja lehetek, és remélem, megadatik, hogy onnan menjek nyugdíjba is. A diákjaim közül nagyon kevesen olvasnak, nem akkora kaland nekik, hogy könyvem jelent meg, sokan nálam sokkal menőbb celeb családból jöttek. És épp elég teher nekik a közös olvasmányokat elolvasni.
Megismernek az utcán az emberek, ha együtt látnak titeket Deménnyel – és nélküle? Mikor volt az első ilyen „celeb”-élményed?
Elég korán elkezdtek megismerni minket, és meglehetősen furcsa élmény volt, mikor sétáltunk, és idegen emberek rohantak oda hozzánk, hogy „Deméééééény”. Mára megszoktam. Vannak vicces élményeim ezzel kapcsolatban, és nincs egyetlen negatív sem. Állok a boltban sorban, mikor odaszól egy lány, hogy „hogy van Demény?”, sétálunk a mezőn, mikor meglátjuk, hogy egy férfi fekszik a földön. Odamegyek, hogy hívjak-e mentőt stb., mire rám néz, hogy „maga a Demény gazdája”. Szájsebészeten épp szétkapják a fogam, folyik belőlem a vér, mikor azt mondja az orvos, „amúgy nagy rajongója vagyok, csináljunk egy szelfit”. Ezek jó sztorik, de a legkedvesebb mégis az a szeretet, amit akkor kaptam, mikor Max meghalt. Vadidegen emberek ölelgettek sírva az utcán, megrázó volt és megható.
Az Eszkuláp Egyesülettel közös Valentin Projektnek köszönhetően több, mint kétszáz kutyát mentettetek meg az ország sok pontjáról, és nagy részük azóta gazdára is talált. Demény múlt heti születésnapja alkalmából több, mint hetven hozzászólás érkezett azzal kapcsolatban, hogy mit adtatok Ti az embereknek – és ez csak két példa a hatásotokról. Gondoltad volna valaha, hogy ez lesz belőle? Milyen érzés ekkora hatással lenni másokra?
Nagyon fontosnak tartom a társadalmi felelősségvállalást, főleg, ha az embernek, azaz a kutyának 75 ezer követője van, így egyértelmű, hogy az állatvédelem felé fordítjuk a követők tekintetét. És igen, sok kutya lett gazdis miattunk, és sok-sok millió adományt gyűjtöttünk össze. Ez sokkal nagyobb siker, mint bármi, amit eddig elértünk. Nehéz ezt amúgy igazán felfogni, hogy hatással vagy másokra, vagy hogy mekkora hatással, és én ugyanúgy nem élem ezt meg, mint az íróságot. Egy egyszerű gazdi vagyok, aki megosztja az életét, a gondjait, örömeit másokkal, hogy azok lássák, nincsenek egyedül, és minden kutyásnak vannak nehéz pillanatai.
Te vagy az egyik olyan influenszer ma Magyarországon, aki népes követőtábora ellenére sem reklámoz agyba-főbe. Sokan keresnek meg?
Az elején még sokan bepróbálkoztak, de nem adtam el Demény lelkét egy-két zsák tápért. Aztán – mikor nagyobb cégeket is lepattintottunk – elmaradtak ezek a megkeresések. Továbbra is hiszem, hogy az önazonosság a legfontosabb. Hogy nézne az ki, ha Demény mindenféle ostobaságot reklámozna, miközben mindenki tudja, hogy kizárólag töpit akar enni? Természetesen megvannak azok a kapcsolataim, akik nevét kiírom a posztok alá, de ezek sem fizetett hirdetések, hanem tapasztalatok, köszönetek.
Ha már influenszer-téma, te annak gondolod magad a szó valamilyen értelmében?
Remélem, nem. Rosszízű szó. Szívesebben lennék influenszer a tanteremben, mikor arról van szó, mit olvassanak a srácok. És nem Deményt mondanám, hanem kortárs irodalmat, sok-sok kortárs irodalmat.
Sajnos a közösségi média hozza magával a rosszindulatú kommente(lő)ket és trollokat is. Hogy birkózol meg ezekkel?
Az elején nagyon nehezen fogadtam ezeket a kommenteket. Leginkább az zavart, hogy olyan emberek alkotnak rólunk véleményt, akik sosem láttak még minket. És mivel én a legkevésbé sem vagyok ilyen, meg olyan se, aki bárki oldalán fröcsögő kommenteket ír, nem értettem, miért kell. Ma már tudom, hogy ez a világ így működik, és elviselem. Alapvetően azt kell mondanom, hogy nincs sok negatív komment, ha van, akkor a deményista nép azonnal széttépi az illetőt. Nagyon durva közösség alakult ki, és nem tűrik az ellentmondást. De ez rendben is van így, a deményizmus diktatúra.
Volt olyan, hogy le is kellett tiltanod valakit a stílus miatt?
Természetesen tiltok le embereket. Régen is, most is. Már szívfájdalom nélkül. Sokan azt mondják, mivel kitettem az életem, vállalnom kell a nyilvánossággal járó kritikákat – szerintem nem. Ez nem egy szolgáltatás, hanem egy személyes blog, senkinek nem tartozom azért, mert olvas, nekem nem lesz sem jobb, sem rosszabb, ha a hetvenezer helyett hétezer ember követi az életünket, ha ők tudnak kulturáltan kommentelni. Leginkább amúgy azokat tiltom le azonnal, akik csak úgy odakeverednek egy népszerű poszt alá, és zsidóznak, buziznak, liberálisoznak vagy azon pörögnek, hogy a kutyának kertben és pórázon a helye. Nem viszik előre a világot ezzel a fröcsögéssel. Márpedig én abban hiszek, hogy a világot jobb hellyé kell tenni, és ezt mindenki a saját kis életében tudja elkezdeni. Nem a más portáján.
Van olyan posztod, amellyel kapcsolatban nagyon ellentmondásos vélemények alakultak ki?
A pórázkérdésről nagyon megoszlanak a vélemények, ott mindig darázsfészekbe nyúlok. Merthogy a szabályozás és a boldog, kiegyensúlyozott kutyatartás sajnos nem találkozik. És persze ott vannak azok a borzasztó kutyások, akik miatt a többieket is megbélyegzik. Akik nem szedik fel a kutyaszart, akik hagyják, hogy a kutyájuk kóboroljon, akik kiskedvence megtámad, megtép, zavar másokat. A magyar kutyatartási kultúra sehol sincs még sajnos; ha mindenki elkezdene felelősséget vállalni a tetteiért és a kedvenceiért, elindulhatnánk valamilyen fejlődési úton. De pesszimista vagyok e tekintetben. A legfontosabb az oktatás lenne, hogy a gyerekeink, unokáink már jobban csinálják ezt nálunk.
