Leslie Mandoki Road to Budapest című új dalálról mesélt, mely mellett szóba került a Mandoki Soulmates is, és a Red Rock Studios legendás felvételeiről is megemlékeztünk a dalszerzővel.
Coloré / Karsa Tímea:Remélem, nem sértem meg ezzel, de az új dal, a Road to Budapest nem olyan ,,Mandokis”. Nem emlékeztet a legutóbb megjelent A Memory of Our Future albumra. Ez tudatos?
Leslie Mandoki: Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy ez nem egy Mandoki Soulmates-nóta. Ez egy alkalmazott zene, amikor is meg kell énekeltetni a stadiont. Ez egy történet szolgálatában született hangulat és üzenet, amelynek megvan a maga helye és ideje. Amikor például elektromos autók hangzásvilágát formálom vagy filmzenét írok, az a lényeg, igaz legyen és működjön abban a közegben, ahol megszólal. Számomra a zene mindig párbeszéd és kapcsolódás egy történethez egy képi világhoz, egy gondolathoz és végső soron az emberekhez. Éppen ezért amikor ilyen feladaton dolgozom teljesen más szemléletet kell elővenni, mint a Soulmates zenéjén keresztül, amivel egy nagyon személyes és filozofikus világot építünk.
A Memory of Our Future egy belső utazás, egy zenei hitvallás, ahol minden hang mögött ott van az a közösségi gondolkodás és az az alkotói szabadság, amit együtt hozunk létre. A Road to Budapest egy teljesen másik dimenzió. Ez a dal egy híd a történet és a közönség között. Egyfajta érzelmi iránytű, amelynek az a feladata, hogy elvezessen valahova. Mindig nagyon fontos számomra, hogy figyeljek arra a közegre, amelyben megszólalok. A szakma visszajelzései és a közönség reakciói mind részei ennek a folyamatnak, mert a zene akkor él, ha hatni tud, és eljut az emberekhez. Talán ez a legfontosabb számomra, hogy mindig megtaláljam az összhangot azokkal, akikkel együtt, egy szellemi térben dolgozom, ahol az inspiráció és a bizalom találkozik és működik.
Megmondom őszintén, németül nem értek, így nem sikerült összeraknom, miről szól a dal és mi köze a focihoz.
Ez a dal valójában nem feltétlenül a fociról szól, hanem arról az útról, ami a döntőig vezet. Arról a belső és külső folyamatról, amit egy csapat és az egyén végigjár amíg eljut a csúcsig. A küzdelemről a hitről a közösségről és arról a láthatatlan erőről szól, ami összeköti az embereket egy közös cél érdekében Az egész történet egy egészen más közegből indult. Amikor Wolfgang Porsche felkért, hogy írjak egy rock szimfóniát az Audi századik születésnapjára, egy olyan zenei világot kellett megteremtenem, amely egyszerre hordozza a tradíciót és a jövőbe vetett hitet. Amikor ezt bemutattuk, és ott ültünk a banketten többek között Dr. Angela Merkel és Edmund Stoiber társaságában, odajött hozzám Karl-Heinz Rummenigge is, hogy gratuláljon.
Ebből a találkozásból több felkérés született, többek közt, hogy írjam meg a FC Bayern Munich új himnuszát, amiben Gábor fiammal dolgoztunk együtt. Ez 2012-ben jelent meg, és abban az évben a csapat megnyerte a UEFA Champions League trófeáját, és itt van az a bizonyos láthatatlan kapocs, amiről beszélek! Azóta a sportolók és a szurkolók is hangosan éneklik ezeket a dalokat! Amikor zene és teljesítmény, művészet és sport találkozik, akkor valami több jön létre, mint pusztán eredmény. Számomra mindig is meghatározó volt ez az alkotói közeg; az ahogy különböző világok találkoznak és inspirálják egymást. A sport is különösen ilyen mert nincs kompromisszum, csak teljesítmény, hit és közösség, és ezek az értékek nagyon közel állnak ahhoz, ahogyan én is viszonyulok a zenéhez. A 2015-ös év például egy különleges csúcspont volt, az úgynevezett tripla szezon, amikor a bajnokságot a kupát és a Bajnokok Ligáját is megnyerték Ez sportsiker és egy szimbólum is egyben. Annak a bizonyítéka, hogy ha egy közösség képes egy irányba nézni és egymásért dolgozni. Ilyenkor nincsenek határok, és valahol ez a dal is erről szól. Nem a futballról, hanem az útról, a szenvedélyről a hitről és arról a belső tűzről, ami végigvezet bennünket egészen a döntő pillanatáig.
Volt a fejében egy konkrét budapesti helyszín, amikor a Road to Budapestet írta.
Sajnos nagyon ritkán jutok haza Budapestre, a szülővárosomba, de minden alkalommal, amikor visszatérek, ugyanaz az érzés fogad: mintha az idő egyszerre állt volna meg, és mégis minden tovább lüktetne bennem. Azt tervezem, hogy jövő augusztusban, a hagyományainkhoz híven ismét szabadtéri nagykoncertet adunk a Mandoki Soulmates-szel. Van egy álmom, ami évtizedek óta elkísér. A Bem rakpart és a legendás Bem Klub. Egy hely, ami az 1970-es években több volt, mint egy klub: ez volt a magyar progresszív rock bölcsője, egy szellemi műhely, ahol a zene lázadás volt, a gondolat szabadság, és minden hang egyfajta kiáltás a kor korlátai ellen. Ott igazi dalok születtek, és egy generáció hangja. Ott tanultuk meg, hogy a zene provokál, és utat tör magának.
A Bem Klub falai között nem létezett kompromisszum, csak az igazság, az ösztön és az a nyers, őszinte energia, ami a progresszív rock sajátja. Egy olyan közeg volt, ahol a művészet és a szabadság kéz a kézben jártak még akkor is, amikor a külvilág ezt nem engedte meg. Ezért is él bennem ilyen erősen a vágy, hogy egyszer újra megnyissam ezt a helyet, és visszahozzam azt a szellemiséget, és újra legyen egy tér, ahol a zenészek nemcsak játszanak, hanem együtt gondolkodnak, improvizálnak, és ahol a zene ismét közösséggé válik.
Az életem a sokfelé sodort: Los Angeles, New York, London, München, Sanghaj. Több mint ötven éve ezek a városok jelentik a mindennapjaimat. De mindezek mögött ott van Budapest, mint egy állandó belső iránytű. Mert bárhol is élek a világban, mindig egy pesti srác maradok. Mindig is fontos volt számomra a visszatérés nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. A gyökereimhez, ahhoz a városhoz, amely formált, és amelynek a története örökre bennem él. Még ebben a távolságban is megmaradt az identitásom, a kötődésem, a gyökereim. Ezért mondom ma is, hogy bármerre vitt az élet, én mindig magyarnak éreztem magam és mindig is az maradok, mert a magyarság nem egy télikabát, amit az ember tavasszal levet. A magyarság egy küldetés, egy elhivatottság, egy olyan hovatartozás, amiért az ember mindig tenni fog.
Ez a dal inkább visszatekintés, vagy egy új korszak kezdete?
Valójában egyik sem. Ez inkább egy tiszavirág életű dal, egy pillanat lenyomata, amely itt és most született, és annak az érzelmi ívét hordozza, amit egy ilyen történelmi lehetőség jelent. Ez a dal arról a feszültségről és várakozásról szól, ami megelőzi a nagy pillanatokat, arról a kollektív lélegzetvisszafojtásról amikor egy csapat egy város és egy közösség ugyanabba az irányba néz. Ott van benne a remény, hogy a FC Bayern Munich Budapesten meg tudja élni azt a bizonyos győzelmet. De ami igazán fontos számomra az az, hogy ez a dal nem az eredményről szól, hanem az odavezető útról Az összetartozásról a hitről és arról az energiáról, ami képes felemelni egy közösséget. A zene itt egyfajta katalizátor, egy érzelmi tér, amelyben mindenki megtalálhatja a saját történetét. Az ilyen dalok egyszerűen csak megszületnek mert abban a pillanatban szükség van rájuk
Egy interjúban azt mondta, hogy a dalok akkor működnek, ha nem érződik rajtuk, hogy meg lettek csinálva. Mit ért ezalatt? Milyen a ,,megcsinált” dal, és miben más a ,,nem megcsinált” dal?
A dalírás olyan, mint a szerelem. Ha egy fiú és egy lány találkoznak és egymásba szeretnek, a mozdulatokat sok esetben megtervezik és kigondolják. Minden csók, minden ölelés, vacsora és közös program el van tervezve, mert ezt olvastuk, láttunk, hogy így kell közeledni egymáshoz. De van az intuíció, amikor nem a könyvek után megyünk, csak csináljuk, ahogyan jónak érezzük. Ilyen a zene is: megtanultuk a szakmánkat, a többi pedig intuíció. Egy zenész egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy legyen jó ízlése, tudja, hogy mit akar mondani, és azt át is tudja adni. Mert amikor egy dal valóban megszületik nem pedig „összerakják” akkor van benne egyfajta igazság. A „megcsinált” dalban, minden a helyén van A hangszerelés a struktúra a refrén.Minden úgy működik, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de közben hiányzik belőle az a bizonyos lélek, az a rezgés, amitől több lesz, mint hangok egymásutánja. A „nem megcsinált” dal ezzel szemben nem tökéletes, sőt sokszor kockázatos, de van benne bátorság és őszinteség. Nem akar megfelelni, hanem csak mondani akar valamit, és ha ez az üzenet tiszta, a közönség megérzi még akkor is, ha nem tudja pontosan megfogalmazni miért. Az intuíció átvisz bennünket a tanult mintákon túl oda, ahol nem gondolkodunk, hanem érzünk.
Visszatérve Budapestre: a magyar főváros ma inspirálja vagy inkább fájdalmas emlékeket idéz?
Ma már nincsenek fájó emlékeim Budapestről, de voltak rossz érzéseim. Először még útlevelet sem kaptam, aztán amikor már német és amerikai állampolgár lettem, a nem engedték a beutazásomat Magyarországra, ami nagyon nehéz volt számomra. Ennek ellenére mindig magyarnak éreztem magam, mindig fontos volt számomra a gyökereimhez való visszatérés is, a szülővárosomhoz való kötődés.
A zeneszerzés is innen, Budapestről indul, hiszen ez egy nagyon személyes folyamat, egyfajta belső párbeszéd, amelyben az ember megpróbálja megérteni, és megfogalmazni mindazt, amit szavakkal sokszor nem lehet. Azok a dalok, amelyeket írok, a kompozíció, a harmóniavilág, az építkezés mind ebből a belső magyar forrásból indul ki. Az én zeném nem kívülről jön, hanem belülről fakad. Minden dallamom mögött ott van egy történet, egy emlék, egy érzés, amely utat keres magának.
Bár elkészült a Road to Budapest, közben feltételezem, nem engedte el a Mandoki Soulmates kezét.
Természetesen nem, ez a dal a művészi függetlenségem egyik megnyilvánulása. Számomra ez a szabadság alapvető, hogy különböző világok között mozoghatok, és minden helyzetben megtaláljam azt a hangot, amely ott és akkor hiteles.
Mondana pár szót a Red Rock Studióról?
A Red Rock nevű stúdióm több mint 40 éve egyfajta találkozási pont, ahol különböző műfajok és alkotói gondolatok érnek össze. Több mint 72 aranylemezben vagyok érintett, és olyan kivételes művészekkel dolgozhattam, mint Phil Collins, Lionel Richie, Bonnie Tyler vagy Chaka Khan. Minden együttműködés új történetet adott ehhez az úthoz. A filmzene mindig különleges szerepet játszott az életemben. Olyan produkciókhoz kapcsolódhattam, mint a Tarzan, ahol megszületett a „You’ll Be In My Heart”, de ide tartozik a Mackótestvér, a Mulán, az Atlantisz: az elveszett birodalom és az Irány Eldorádó világa is.
Ezzel párhuzamosan az alkalmazott zene is végigkísérte a pályámat: az Audi és a Volkswagen világával évtizedek óta dolgozom együtt, írtam televíziós zenéket, olimpiai megnyitókhoz kapcsolódó műveket, sőt még Dr. Angela Merkel kampányzenéje is ebben a közegben született meg, Olyan különleges pillanatok is születtek a stúdiómban, amikor még a bajor miniszterelnök is énekelt.
Ez a sokszínűség adja azt a belső szabadságot, amely lehetővé teszi, hogy a Mandoki Soulmates világában se kelljen kompromisszumot kötnöm. Ezt a közösséget nem egyszerűen zenekarnak szántam, hanem szellemi műhelynek, ahol a progresszív rock és a jazz találkozik, és ahol olyan alkotók dolgoztak együtt, mint Ian Anderson, Jack Bruce, Al Di Meola vagy Bobby Kimball. Sajnos Jack Bruce és Greg Lake már a Mandoki Soulmates égi zenekarában játszanak tovább. Később csatlakozott a 13 Grammy-díjas Randy Brecker, John Helliwell, Chris Thompson, és Quincy Jones barátom ajánlására olyan művészek is, mint Richard Bona vagy Cory Henry. Több mint 30 éve építjük ezt a közös világot, de számomra a lényeg ma is ugyanaz, mint az elején: hogy a zene igaz legyen, hogy legyen benne tartás, gondolat és lélek, mert végső soron csak ez számít.
Ian Andersont említette. Úgy tudom, őt tartja minden idők egyik legjobb dalszerzőjének. Volt önben bizonyítási vágy felé?
Természetesen volt. Minden nótámat Iannek mutatom meg legelőször. Azt mondja, hogy a barátságom mellett tiszteli a zenéimet, a kompozícióimat és a szövegeimet. Ez nagyon nagy megtiszteltetés egy magyar srácnak. Amikor az amerikai kritikusok elemzik a bandát, először arról írnak, hogy milyen jó az összeállítás, ki mindenki játszik benne, milyen jók a produkciók, és az utolsó bekezdésben arról értekeznek, hogy milyen jó szövegíró ez a Mandoki. Nem tudják, hogy nem angol anyanyelvű vagyok, ezért rá szoktak kérdezni az interjúkban, hogy honnan jön ez az érdekes, számukra szokatlan, egyedülálló verselés. A legnagyobb magyar szövegírókon nevelkedtem: Dusánon, Demjénen, Bródyn, Horváth Attilán, és tőlük tanultam mindent. Aki Arany Jánoson és Radnótin nő fel, olyan dalszövegeket ír, aminek van egy irodalmi vers-íze. A magyar rockszöveg-írás magasabb színvonalon van, mint az angolszász.