Vitkay Zsuzsannát egy véletlennek köszönhetően ismertem meg. Az írás hozott össze bennünket. Félszegen mentem egy írói workshopjára, ám néhány hónap alatt kis csapattá, szinte barátokká értünk. Közben számos apró érdekesség derült ki egymásról, és tudtam, hogy ezt a lányt egyszer meg kell kérdeznem arról, hogy hogyan jutott el oda, ahol most tart: katonai alapkiképzésből a kreatív írók világába.
Karsa Tímea: Elképesztő kreatív vagy, mégis a Rendőrtiszti Főiskola (ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem) katasztrófavédelmi szakirányára mentél. Miért pont ide?
Vitkay Zsuzsanna: Akkoriban kyosuhin karatéztam, és a dojónkba vendég karatékák érkeztek. Volt köztük két hozzám hasonló korú lány, akiken éreztem, hogy valahogy máshogy működnek, más a kisugárzásuk, mint a többieké. Vonzották a tekintetemet. Kiderült, hogy mindketten a Rendőrtiszti Főiskola diákjai. A velük folytatott rövidke beszélgetés teljesen felvillanyozott! A következő időszakomban mindent megtettem, hogy felkészítsem magam a felvételire.
Reális jövőkép volt ez számodra? El tudtad magad képzelni, mint katasztrófavédelmi szakember?
Benyomásszerű fantáziákban szokott megjelenni előttem, hogy merre menjek. Itt az egyenruha és a kiképzés okozott egy jól kitapintható és a mindennapi okossággal nem megmagyarázható vonzást. Fogalmam sem volt, mibe vágok bele, és egyetlen képkocka erejéig sem láttam magam, mint frissen végzett tiszt. Mai napig kíváncsian vizsgálgatom magamat, hogy mi is volt ez: mit kellett itt megélnem, végigjátszanom, kipróbálnom pontosan? Akárhogy is, a katasztrófavédelem tiszti állománya rengeteget adott nekem. Itt ismertem meg a férjemet, aki akkoriban tűzoltóként teljesített szolgálatot.
Egy katonai alapkiképzésen is részt vettél. Miért?
A Rendőrtisztin ez a beugró. Szükség is van rá, mert a szabad, polgári kötetlenségből ezzel lehet megérkezni a katonai kötelékbe. Radikális behatásra van szükség: nem a program végére kell megérkeznünk az egyenruhás énünkbe, mint én azt gondoltam, hanem az első nap végére, hogy a lehető legkevesebb időt vesztegessük el azzal, hogy valami civil viselkedéstöredék betüremkedik a magatartásunkba.
Emlékszem, az első bent alvós éjszakámon nem tudtam felidézni, hogy volt civil életem, pedig akkor alig 14 órája tartott a kiképzésünk!
Azért érdekel nagyon ez a katonaság téma, mert amennyire a workshopokon keresztül megismertelek, a legszebb lelkű ember vagy, akivel valaha találkoztam. Valahogy nem tudom összeegyeztetni, hogy egy ilyen lélek elbírja azt, ami a katonasággal jár.
Kilógtam a sorból! Nagyon! A többiek a kötelék adta keretek között is tudták vállalni a saját karakterüket, és az egyéniségük markáns jegyei kívánatosak voltak az egyenruhás létben. Én javarészt képtelen voltam vállalni a saját markáns jegyeimet, mert túl sebezhetővé váltam volna, másrészt amit vállaltam, az nem volt integrálható ebbe a rendszerbe, ugyanakkor fogást sem lehetett találni rajtam: tartottam magam a szabályokhoz és a kötelék rendjéhez, viszont egyértelműen látszódott, hogy nem veszem komolyan a „játékot”. Egy ilyen egyenruhással nem lehet mit kezdeni. Ez az élmény igencsak megdolgoztatott, mert még egy karakteremet is belepottyantottam egy ugyanilyen helyzetbe, és amikor egy író a saját élményét a karakterbe vezeti ki, az valahol mindig időnyerés, menekülés, aminek egy ideig helye van, de most már érzem, hogy valódi feldolgozásra van szükség a saját cselekvéseim szintjén, mert ez a képlet nem csak a kiképzésen volt jelen bennem.
Aztán mégis a Herman Ottó Intézet Gyepvédelmi Tanácsadó Szolgálat vezetője lettél. Hogyan járt be ekkora kanyarokat az életed?
A terepi lét a közös ezekben a különbözőnek tűnő élményekben. A természetvédelemben és a félkatonai szervek egyenruhájában dolgozó emberek is sokat mozognak kint és a kötöttségek mellett rengeteg szabadságuk is van emiatt. Nem tudtam volna az egész napomat az irodában tölteni a monitor előtt. A természetvédelmi szakterülettől való eltávolodásom egyébként a mai napig feszültséget okoz bennem, és mostanáig elemezgetem, hogy a tanácsadó szolgálatból való kimenekülésem mit jelent pontosan, és milyen következtetéseket érdemes ebből magamra nézve levonnom.
Most – többek között – íróknak csinálsz workshopokat, és személyes tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy egészen egyedi és újszerű dolgot hoztál létre. Hogyan jött az ötlet?
Van egy szuper „aviation” csapat, akikkel pár éve együtt hajózok, hogy minél élethűbb szimulátorokat rakjunk össze tanuló pilótáknak. A csapat designere, Zsófi belevitt egy közös nagy re-brandingbe: sosem csináltam még ilyet, és féltem, hogy Zsófi hasztalannak fog találni. Hogyan tudnék én céges arculatot építeni vele? Aztán tíz perc közös munka után olyan mélyen elmerültünk egy közös építő munkában, mintha rég összeszokott alkotópáros volnánk.
A kreatív energiáim felszabadításához az a coaching jellegű kifinomult vezetés kellett, amit Zsófi nyújtott ezen az online ülésen. Végigvezetett egy tervező folyamaton, ahol egyszerű, egymásra épülő instrukciókat adott, és segített fókuszálni, konvergálni kettőnk megoldásait és elképzeléseit. Tudtam, hogy ezt a fantasztikus élményt szeretném tovább osztani. És mivel egykor aktív tagja voltam az online amatőr írói közösségeknek, és rengeteget írtam, abban kezdtem el gondolkodni, hogy milyen alkotó folyamaton tudnék regényírókat végignavigálni, amivel segítem a kiteljesedésüket.
Te magad hogyan inspirálódsz, mi az, ami feltölt?
A kisfilmkészítés! Mozis élményt szeretnék adni rövid kis alkotásokban, nagyon egyszerű és ma már elég korszerűtlennek számító technikával. Mostanában Kata, a sógornőm túraprojektjéhez készítettek rövidfilmeket. A készítés maga úgy néz ki, hogy a túraútvonal ellenőrző bejárása alatt egy meglehetősen nehéz felszereléssel rohanok le-föl, hogy a témámon, Katán tudjak maradni. Kúszok-mászok, furcsa pózokat veszek fel, mint minden valamirevaló fotós-filmes szakember, és aztán otthon, az igencsak véletlenszerűen elcsípett jelenetekből összebűvészkedek egy koherens storyt. Nagy vágyam, hogy legyenek kifejezetten a forgatásnak szentelt napjaink, amikor semmilyen más cél nem vonja el a figyelmet a kamerázásról és a rendezésről, és hogy a két remek kamerásom, Csizi, a férjem, és Edit, a húgom is ott legyen a csapatban.
Most vállalkozásod van, workshopokat tartasz, de szinte minden voltál már. Ki, mi vagy Te igazán? Író, grafikus, alkotó, gyepvédelmi tanácsadó, katona?
Épp egy merülőművésznek érzem magam, aki felkutat a mélyben régi ,,bibiket”, megdolgozza őket, és beleveti magát egy teljes személyiségbéli megújulásba. Ez a folyamat meglepően sok energiát elvon tőlem. El is tanakodtam rajta, hogyha előre tudom, mennyire fárasztó lesz, akkor vajon belekezdek-e? (nevet)
Én magam utálom, ha ezt kérdezik tőlem, esetedben mégis szükségét érzem: mi leszel, ha nagy leszel? Hol látod magad öt év múlva?
Öt év múlva jobban fogom képviselni magamat és az érzéseimet, és ez nagyon fontos lesz a műhelyem szempontjából! Az öt év folyamatában pedig együtt fogok tanulni és fejlődni azokkal az írókkal, akik eljönnek hozzám a műhelyembe és együtt fogunk megérkezni egy önismerettel jobban felvértezett állapotunkba a sikereinkhez és a bennünket legkiválóbban pallérozó új akadályokhoz!
