Ivancsics Ilona interjú

Coloré: Látok némi párhuzamot közted és Zenthe Ferenc között. Ő palóc nyelvjárással felvételizett, és bár felvették, meg kellett tőle szabadulnia. Te somogyi nyelvjárással mentél a főiskolára. Okozott ez valaha gondot?

Ivancsics Ilona: Nálam is biztos lehetett érezni, és talán most is előfordul. Tudatosan figyelek rá, hogy ne ë betűvel beszéljek, de volt rá alkalom, hogy egy rendező azt mondta, hogy azért nem dolgozik velem, mert furcsán beszélek. Akkor nem értettem, de most már sejtem, mire gondolhatott. Ennek ellenére szoktam használni a somogyiságomat, például, ha egy színdarabban paraszti figurát kell játszanom. Valójában büszke is vagyok rá, mert ettől ízesebb, egyénibb az ember beszéde.

Amikor a színházammal Nagybajomban játszottunk, a helyiek a somogyiakra jellemző vendégszeretettel fogadták a társulatot. Bár régen menekültem onnan, mára ez átfordult, és missziómnak érzem, hogy beszéljek Nagybajomról és a somogyiakról.

A színészet volt a menekülés?

A színészet a színes világ keresése volt. Már az iskolában is néptáncoltam és verset mondtam, mert belül mindig bennem volt a vágy, hogy játsszak, és színpadon legyek, de otthon ezt nem akarták megtalálni bennem.

Furcsa, hogy azt mondod, hogy ez benned volt, ugyanakkor egy interjúban azt mondtad, hogy nem vagy extrovertált ember. Össze lehet egyeztetni a kettőt?

Bár valóban introvertáltnak vallom magam, ez összeegyeztethető a színpadi léttel. Régen izgultam, amikor beszélnem kellett vagy interjút adnom, de a gyakorlattal ebbe is beletanul az ember. A színpad esetében többször kérdezték már, hogy nem zavar-e, hogy lenézek, és annyi ember tekint vissza rám. A színpad olyan, mintha egy fekete dobozban lennék, az embereket nem látom, a szereplési vágy pedig hajt előre.

Otthon nem merted elmondani, hogy elmentél a Színművészeti felvitelijére. Meg tudták fogalmazni a szüleid – különösen az apukád –, hogy számukra miért komolytalan szakma a színészet?

A habitusomat az anyukámtól örököltem, aki sokat mesélt és énekelt nekem gyerekkoromban. Az apukám egyszerű parasztember volt, aki nem tanulhatott, mert az édesapját elveszítette a háborúban, ezért már fiatalon dolgozni kényszerült. Örök fájdalma volt, hogy nem folytathatta a tanulmányait, és azt akarta, hogy a lányából legyen valami. Mivel humán érdeklődésű voltam, orosz-magyar szakos tanárnak szánt. A színészetet könnyűvérű munkának gondolta, és a munkatársai is cukkolták, hogy a színésznők milyenek, apám pedig komolyan vette. Ez nem vetett vissza, de sokszor rosszulesett, hogy nem jött el az előadásokra. A közönség szeretete viszont kárpótolt.

Alaptalan volt a félelme?

Abszolút alaptalan volt, és keményen is fogott, úgyhogy a neveltetésem miatt is távol állt tőlem, hogy bármi olyat tegyek egy-egy szerepért. Idősebb korában mondta, hogy ,,azért rendes lány vagy”, és mindig eltette a rólam megjelent újságcikkeket, de sosem hallottam tőle, hogy ,,figyelj, jó voltál”. Ez hiányzott.

Egy interjúban azt mondtad, hogy amikor készül a színész egy szerepre, akkor előkeresi magában a szerephez szükséges érzéseket, hiszen a közönség csak akkor hiszi el, ha belülről jön. Mi történik akkor, ha nem találja meg a színész, amit keres?

Ha nem éltem át egy-egy helyzetet, akkor ismerősi körben keresek olyat, aki átélte azt a bizonyos érzést, és mesél róla. Sokszor vagyok ,,szereplesen”, amikor kiülök, és megfigyelem, hogy az emberek hogyan viselkednek egy-egy helyzetben. Szerintem nekünk, színészeknek, az agyunk rá van állva arra, hogy mindig ilyen szemmel nézzünk.

Ezek szerint ez alapvetően meghatározza a mindennapokat. Annak idején a Szomszédokkal is ugyanez volt a helyzet? Jelen volt a mindennapokban?

Munka szempontjából nem, mert nagyon kényelmes volt. Nyaranta pár részt felvettünk előre, így volt egy egész hónapunk, az év többi időszakában pedig egy hetet forgattunk, majd egy hét szünet, így egyáltalán nem volt megterhelő.

Meg lehetett belőle élni úgy, hogy mellette nem játszotok színházban?

Igen, bőven, csak akkor az nekem nagyon egysíkú lett volna, ezért folyton kerestem a színházi lehetőségeket. Egy televíziós teleregény a művészi igényeket nem tudja kellőképpen kielégíteni.

Ezt mondtad is egyszer, hogy szeretted volna, ha Jutka szertelenebb és színesebb lenne, ám a rendező, Horváth Ádám arra esküdött, hogy egy tanárnőnek szigorúnak kell lennie. Milyen lett volna a szertelen Jutka?

Nem lett volna jó, mert akkor már más figura lett volna. Akkor ezt nem láttam, csak szerettem volna, hogy jobb lehessek, hogy színészként többet mutathassak. Vágytam rá, hogy kicsit szélsőségesebb figurává váljon, hogy legyen drámai jelenete, és ne csak tanárnő legyen. Mondtam Ádámnak, meghallgatta, de valójában meg sem hallotta, mert ez így volt kitalálva. A történet szerint páran megkörnyékezték Jutkát, de okot sem adott rá, hogy a férje féltékeny legyen.

Amikor Szomszédok-beli kisfiadat, Matyit elrabolták, nem teljesen a fantázia szüleménye, hiszen a te fiadat, Bencét is elvitte egy idegen – bár szerencsésen visszahozta. Voltak még olyan jelenetek, amiket az élet inspirált?

Személyes történet nem volt benne, de rengeteg levelet kaptam tanároktól, amiket továbbítottam Ádámnak. Nagyon jól tudta használni ezeket, mert aktuális problémákat írtak le a pedagógusok.

Mondtad egyszer, hogy már kifelé kacsingattál volna a végén.

Igen. Tíz évig voltam a József Attila Színházban, tíz évig Sopronban, majd tíz év után a Szomszédok esetében is úgy éreztem, hogy elég volt. Ennek ellenére mindig kihívásnak tartom, hogy belekezdjek valami újba, ezért várom a kényszerhelyzetet, hogy elindítson egy másik úton, és ez a Szomszédoknál is így volt.

Még emlékszem, hogy anyukám riogatott azzal, hogy vége lehet a sorozatnak, úgyhogy valahogy nézőként is lehetett tudni, hogy nem lesz folytatás. Ti mikortól tudtátok, hogy eddig tartott?

Mindig decemberben írtuk alá az egyéves szerződést. Amikor az utolsó részben beszálltunk a buszba, sokan bíztak benne, hogy még visszajövünk vele, de amikor beszálltunk, mi már tudtuk, hogy vége lesz. Akkor még nem ismertük a körülményeket, és azt, hogy mi történt, de utána Ádám leírta nekünk, hogy miért kellett elbúcsúznunk a sorozattól.

Az amerikai sorozatok esetében látni videókat a forgatásról, és az utolsó résznél mindig elöntik a színészeket az érzelmek. Nálatok hogyan zajlott az utolsó rész felvétele?

Lehet, hogy sokan úgy érezték, ahogyan én, és nem bánták, hogy vége. Ahhoz képest, hogy eredetileg négy fejezet lett volna, 331 lett. Nagy sírásra nem emlékszem, de voltak kollégák, akiket megviselt, főleg azokat, akik nem játszottak színházban. A legtöbbeknek volt más munkája, nemcsak a színészek, hanem a stáb tagjai között is, így mindenki el tudott helyezkedni.

Szomorúan tudomásul vettük, de utána még évekig találkoztunk, mert a szeretet megmaradt.

Ábrahám Edit, akivel a Szomszédok és Barátok című közös darabotokat játsszátok, felállt a Barátok köztből. Te eljutottál volna idáig, ha nem lesz vége?

Nem, mert túl jó volt a csapat, soha nem volt veszekedés vagy egy hangos szó. Egy jó család volt, és egy jó családból nem állsz fel. Kényelmes volt, anyagilag is megfelelő, népszerűek voltunk, így nem volt okunk arra, hogy elfáradjunk. Egy napi sorozat rendkívül kimerítő, azt nem bírtam volna, de a Szomszédokban jól éreztük magunkat, szerettek minket, úgyhogy bármeddig lehetett volna csinálni.

A színpadtól megkaptad azt, amit a sorozattól nem, ennek ellenére létrehoztad a saját színtársulatodat, az Ivancsics Ilona és Színtársait.

Egy idő után a soproni színházban kilógtam, úgyhogy Pesten próbáltam elhelyezkedni, de nem nyíltak ki az ajtók. Volt, aki azt mondta, hogy elcsépelt az arcom, ezért nem kerültem be sok színházhoz, és filmekbe vagy sorozatokba sem. Nem akartam beleragadni az önsajnálatba, és arra várni, hogy kiírják a nevem a próbatáblára, ezért megcsináltam a saját színházamat, aminek 15 évig egyengettem az útját. Nagyon büszke vagyok rá, mert nehéz szekeret húztam magammal.

A színház mindegyik oldalába belekóstoltam, voltam egyeztető, kellékes, hívtam a színészeket, kitaláltam, hogy mit adjunk elő. A műszak kivételével minden részét megismertem a színháznak.

És ezzel a tudással sem tudsz, vagy nem akarsz elhelyezkedni valamelyik színházban?

Már felülről nézem a színházat, és mindig azt figyeltem, hogy egy-egy kollégát milyen szerepben tudnék elképzelni. Nekem mindig kihívást jelentett, hogy felhívjak vagy megkérjek valakit arra, hogy játszhassak, mert a saját magam eladása mindig nehézséget jelentett. Nem keseredek el, nem várom, hogy megcsörrenjen a telefon, hanem folyton azon gondolkozom, hogy hogyan lehet alkotni valami újat.

Valami új a Szomszédok és barátok is, akár színházi műfajon belül is, mert Ábrahám Edittel önmagatokat játsszátok, és arról meséltek, hogy hogyan kaptátok életetek egyik legemlékezetesebb szerepét. A darabot látva az volt a benyomásom, hogy leültetek beszélgetni, és a többi megtörtént magától.

Ezt a darabot a véletlen alakította, mert Edit játszott nálam a színházban. Aki nézte a Szomszédokat, nem feltétlenül követte a Barátok köztöt is, de talán jó is kisülhet abból, ha vegyítjük az embereket! A darabhoz megírtuk az első jelentet, a többi pedig valóban úgy készült, hogy felvettük diktafonnal, ahogy a gyerek-, majd felnőttkorunkról mesélünk, és ebből alakult ki a végleges szövegkönyv, amin folyamatosan változtatunk, ha még eszünkbe jut valami. Már a kezdeti idegesség is lement rólunk: az első előadás előtt kérdéses volt, hogy hányan jönnek el, én pedig még az előadás napján a büfével is foglalatoskodtam.

Szereted, ha a dolgok ütőerén van a kezed vagy el tudod engedni a háttérmunkát és csak a színművészetre koncentrálni?

Át tudom adni, és át is kell adni. A 15 év alatt megtanultam, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, ami a kezdetekkor nem volt zökkenőmentes. Hajlamos voltam arra, hogy csúnyán összevesszek másokkal, de ez is egy tanulási folyamat volt, hogy elfogadjam, hogy valaki máshogy gondolja. Színészként empatikus vagyok, így látom a másik oldalt, és tudom, mivel küzd.

Az empátia a színészetnek köszönhető vagy amúgy is benned van?

Bennem van, de a színészet által is sokat tanultam, mert több megalázó helyzetet átéltem, és nem akartam, hogy az én színházamban ugyanezt átéljék. Nálunk sok tehetséges ember összegyűlt, elmentünk a kis falumba játszani, és mindenki beletette a maximumot. Szerintem lehetek ennyire öntelt, hogy azt mondjam, hogy jó dolgot csináltam, és minden úgy volt jó, ahogy volt.

És mi lesz?

Próbálkoztam pár színházban, de nem nagyon akar összejönni, úgyhogy talán az utam továbbra is az önállóság. Elmegyek az írás felé, mert meg szeretném mutatni magamat egy kicsit mélyebben egy önálló, zenés estben.

Ennyire fontos a zene?

A zene kicsit összekapcsol az éggel. Amikor elkezdesz énekelni vagy táncolni, érzed, hogy boldog vagy. Úgy szokták mondani, hogy a színdarabokban akkor szólal meg a zene, amikor már szóban nem lehet elmondani, csak zenében. Ez még magasabb érzelmi szint; nem véletlen, hogy a régi nagy színészek is sokat énekeltek még akár úgy is, hogy nem volt meg hozzá a hangjuk. Úgy tudták előadni, hogy ha meghallgatom, elerednek a könnyeim, mert a szívükben volt, ezért nem versben vagy prózában mondták el.

Hol vagy látható mostanában?

Májusban és júniusban lesz a Szomszédok és Barátok Budapesten és Gödöllőn is, és az Akarsz velem kóborolni? című gyerekelőadásban is játszom, ami a Föld védelméről szól sok-sok dallal. Ezek mellett készülök az önálló estemre, és egy irodalmi est is van a fejemben, amit mindenképpen meg szeretnék megvalósítani.

Nyitókép forrása: Ivancsics Ilona