Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva gondoltak egy nagyot, és a világ egyik (ha nem a) legszebb országába, Olaszországba mentek, hogy arról meséljenek, hogy milyen ott az élet, mit jelent a dolce vita a hétköznapokban, és hogy mit is esznek az olaszok. Erről szól legújabb kötetük, az Élni és enni Umbriában.
Coloré/Karsa Tímea: Saját tapasztalatból tudom, hogy hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki fogja magát, és külföldre költözzön, ugyanakkor sokan őrültségnek tartják. Ti mit tapasztaltatok a környezetetekben?
Péterfy-Novák Éva: A költözéshez nem kellett bátorság, hanem inkább ahhoz, hogy az anyukámnak és a családomnak a tudomására hozzam, és hogy megértsék, hogy nekem ez fontos, és hogy ne ijedjenek meg, mert Európán belül maradunk, és bármikor vissza tudunk jönni. Magához a költözéshez azért nem kellett bátorság, mert régóta éreztük úgy, hogy nincs helyünk itthon.
Péterfy Gergely: Én azt érzékeltem, hogy Magyarországon sokan a régi kódok szerint vannak behuzalozva, és ha valaki külföldre megy, azt valami disszidálásfélének élik meg. Sokan nem értik, hogy mit jelent az Európai Unió, mit jelentenek ennek a jogi és gazdasági keretei. A gyerekeim generációjának ez már evidencia, amelybe beleszülettek, nekem lényegében tőlük kellett ez megtanulni. Európa azt jelenti, hogy abban a városban élsz, amelyikben akarsz.
Nem országot váltasz, hanem egy meglévő, nagy gazdasági egységben mozogsz a városok között: oda mész, ahol jobb, ahol lenni szeretnél, vagy ahová a munkád szólít.
Számomra nem jelent törést, hogy egyik országból a másikba megyek sem nyelvileg, sem emberileg, viszont sokan ezt egy drámai váltlásnak élik meg. Ezt kellett tudni lekommunikálni, hogy nekik kell változtatni a fogalmaikon, nem nekem a viselkedésemen.
Ahogy idősödik az ember – legalábbis magamon ezt veszem észre – egyre nehezebben köt kompromisszumokat. Ti viszont úgy kellett, hogy lefoglalózzatok egy lakást, hogy nem is jártatok még nemhogy a lakásban, a városban sem. Ilyen könnyen alkalmazkodtok az újhoz, vagy a költözés tudatos része volt ez is, hogy most nem lehettek feltétlenül kényelmesek?
Éva: Ez inkább egyféle alkalmazkodási készség. Nem úgy érzem, hogy adok valamit valamiért és kompromisszumot kötök, mert mindent megtehetek ott is, és ha valami miatt Magyarországra kell jönnöm, repülőre vagy kocsiba ülök, és megyek Budapestre.
Gergely: Nagyon más a helyzet, ha az ember külföldön dolgozik, és az adott országban kell munkát vállalnia. Mi digitális nomád típusú munkavállalók vagyunk, tehát nem kell olyan dolgokkal foglalkoznunk, amivel egy adott országban munkavállalóként kellene, és amely esetben csakugyan lennének esetleg olyan kompromisszumok, amelyeket meg kellene szoknunk. Mi viszont csak a jót vesszük ki az új lakhelyünkből. Jobb emberi környezetet, barátságosabb kultúrát, jobb és olcsóbb táplálkozást, szebb környezetet és több napsütést, ezért pedig nem kell leadni semmiből. Ugyanazt csináljuk a laptopon, bárhol is vagyunk: írunk és tanítunk.
Todit teljesen véletlenül sodorta veletek szembe egy e-mail, merthogy nem is ezen a területen kerestetek lakást. Sorsszerűnek gondoljátok?
Éva: Ez a sors keze volt, kénytelenek vagyunk hinni benne!
Gergely: Nevezhetjük sorsszerű fordulatnak, hogy ebbe a városba csöppentünk. Egy nyugodt kisvárost kerestünk Rómától vagy egy nagyvárostól nem messze, ahol minden közszolgáltatás kényelmesen hozzáférhető, de a nagyváros negatívumait nem kell érzékelni. Ez egy különleges véletlen volt, hogy Szerb Antal Utas és holdvilágának egyik legfontosabb helyszínére csöppentünk.
Így, hogy megtapasztaltátok az etruszk életérzést, a dolce vitát, veszélybe került az eredeti terv, hogy egy kis idő itt, egy kicsi Görögországban, egy kicsi Spanyolországban. Valóban veszély ez, vagy minden úgy jó, ahogy van, és Todi az új otthonotok?
Éva: Már nincs ilyen veszély. Akárhova megyünk, mindig megcsodálunk egyéb olasz városokat. Ha külföldre megyünk, ott is ámulattal járunk, és eljátszunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha, aztán öt perc múlva azt mondjuk, hogy na jó, de Todi az Todi.
Gergely: Ha ifjabb digitális nomád lennék, én is úgy élnék, mint a fiam generációja, akik azon gondolkoznak, hogy Dél-Franciaországban vagy Görögországban töltsék a következő fél évet. Ezek az opciók fantasztikusak, hogy ez a generáció szabadon válogathat, de mi több minden miatt annyira röghöz kötöttek lettünk ebben a városban, és annyira fontossá vált ez a hely, hogy úgy tűnik, lehorgonyoztunk.
Todi az Todi, de mivel tud többet, mint Gubbio, Assisi, Spoleto vagy a környező városok?
Gergely: Nagyon sok ismerősünk költözik Todiba, mert – mint egy barátommal megállapítottuk – ez az ideális város. Egy nem túl nagy hegytetőn fekszik, van könyvtár, színház, műemlékek, templomok, egészségügy, körben csodálatos kilátás, Róma egy köpés, tiszták és pontosak a vonatok, sűrű az autópálya-hálózat, stb. Pont akkora méretű, hogy mindenki ismeri egymást, de nem nyomasztóan kicsi. Assisi túlságosan turistaváros, Todiban nincs annyi turista. Spoletónak nincs meg az a fajta exkluzív zártsága, mint Todinak, és földrajzilag sokkalta mogorvább hely, a völgy hátuljában. Gubbio részint túl pici, részint túlságosan bent van a hegyvidékben. Nekünk Róma száz kilométerre van, Gubbióból pedig emberpróbáló eljutni egy nagyvárosba, mert onnan Bologna és Róma is messzire vannak.
Egy fórumon nemrég volt téma, hogy Magyarországra költözés, miután külföldre ment az ember. Tizenhat év Anglia után hozzászóltam, és hazaköltözésként emlegettem a kérdést, mire egy lelkes hozzászóló rám ugrott, hogy az visszaköltözés, nem haza, mert a hazát te teremted meg magadnak. Számotokra Magyarország haza vagy vissza?
Éva: Nekem még haza, de nem mindig. Olykor már nekem is az csúszik ki a számon, hogy megyünk Pestre. Kettő hazám van, de nem az ország a haza, hanem a környezet, a házunk, a családunk, ami most kétfelé van.
Gerely: Ebben az esetben is érvényes, hogy ezeket a fogalmakat kinőtte a világ. A XIX. században és később, a Kádár-korban, a vasfüggönnyel lezárt Magyarországon még egyik faluból a másikba költözni is egy élet kihívása volt. Ebből a pici, és betegesen befülledt univerzumból nézve kellene néhány fogalmat tágítani, így például azt, hogy az embernek van egy szülőhelye, amihez vagy kötődik vagy nem, de nem szükségszerű az, hogy ott éljük le az életünket, ahol megszülettünk, mehetünk másik városba, másik tájra is, ahová az élet szólít, sorsunk vezérel, vágyaink húznak. A haza költői, mesei, mitológiai fikció, ami a XIX. században jött létre egyfajta valláspótlékként. Amikor már nem a vallás képezte az identitást, kellett egy nemzettudat, de az, hogy hol van az ember otthon, életszakaszonként változik. Vannak helyek, ahol otthon érzem magamat, mert sokat laktam ott, de most nem az az otthonom, hanem Todi. Ettől még az ember szeretheti a magyar kultúrát és a magyar nyelvet, és ezek is belejátszanak abba, hogy hol van otthon az ember, de ezzel nem vész össze az, hogy az ember Todiban is ugyanúgy szeretheti Petőfi Sándor verseit, mint Taktaharkányban.
A most megjelent kötetetek, az Élni és enni Umbriában egy ,,csalamádé”, mert minden van benne: történelem, receptek, a kiköltözésetek története, irodalmi részletek és más umbriai magyarok életéről szóló írások szerepelnek benne. Mennyi idő alatt alakult ki, hogy ilyen szerteágazó, képes, szép kötet szülessen az umbriai életetekből?
Éva: Az, hogy képek lesznek benne, az első perctől tudtuk, és azt is, hogy szép képeket szeretnénk, hiszen mi is a látványba szerettünk bele. A készítés úgy zajlott, hogy ,,még ezt is tegyük bele, meg még ezt is”. Eredetileg sokkal több várost szerettünk volna bemutatni, de rájöttünk, hogy olyan bőségesen és hosszasan lehet írni róluk, hogy három város az, ami kényelmesen kézbe foghatóan elolvasható és gyönyörködtető. Mi egyébként FIGURA-nak hívjuk, ami a fotó, Itália, gasztronómia, Umbria, recept és album szavak összevonásából jött létre.
Gergely: Volt egy koncepciónk, hogy minél többet átadjunk az olvasóknak a benyomásainkból, de mivel ilyen könyvet még nem írtunk, nem tudtuk, hogy a műfaj mennyit bír el. Nagy szükség volt a könyvtervező barátaink kreativitására, ők Molnár Dénes és Kovács Ildikó képzőművészek, akik szintén az Umbriai Magyar Köztársaság lakói, és segítettek elképzelni ezt a könyvet. Akkor kezdtük csak el érezni a zamatát, amikor elkészült egy próbafejezet, és láttuk, hogy a szöveg, a képek és a receptek hogyan mutatnak egymás mellett.
Mit gondoltok, ha máshová sodor a szél, akkor is létre tudott volna jönni egy ilyen gazdag kötet?
Éva: Ezt a mi lett volna ha-kérdést nem nagyon szeretem, de szerintem igen, bármilyen tájról megszülethetett volna egy ilyen album.
Gergely: Szerintem is, ezért folytatjuk! Rengeteg olyan utazás van a fejünkben, amiről tervezünk egy ilyen négykezest írni. Nagyon szeretjük két szemszögből megírni a történeteket, mert ez egy nagyon izgalmas játék nekünk, és érdekes a kettőnk látásmódjának a vegyítése.
Éva: Vagy mi az, amihez én kapcsolódom egy városban, és mi az, amihez te!
Az Élni egy enni Umbriában a Felhő Café webshopjában rendelhető meg.
