Bauer Barbara már gyermekként szerette forgatni a tollat és szakmát is úgy választott, hogy a szavaknak nagy jelentőséget tulajdonított. Egy ideje már rátalált igazi szenvedélyére, a könyvírásra.
Írni bárki tud, hiszen az iskolában alapvető követelmény az írás, olvasás, számolás elsajátítása. Mégsem mindenki ír könyvet. Aki mégis megteszi, annak szándéka van. Bauer Barbara a termékeny hazai írók közé tartozik, és rajongói már dörzsölhetik a tenyerüket, hiszen legújabb műve, az Egy estély a kastélyban hamarosan a boltokba érkezik. Ahelyett, hogy (csak) erről beszélnénk, inkább az írói létbe szeretném bevonni az olvasókat, bár nyilván ez más minden író esetében .
Coloré: Önben hogyan működik ez a folyamat?
Bauer Barbara: Írói lét? Idő kellett hozzá, de ma már elmondhatom, hogy a családom mellett az írás, ami kitölti az életemet. Ez a munkám, a szenvedélyem, írok szabadidőmben és írok, mert határidő köt. Ha pedig nem írok, akkor olvasok.
Újságíróként az írás feltételezem, hogy lételeme, de mikor gondolta úgy, hogy egy-egy cikknél jóval több, és összefüggő gondolat, történet van önben? Gyerekként is fontos volt a történetmesélés?
Igen, már a suliban is imádtam fogalmazni. Aztán újságíróként az izgatott, hogy egy nagyobb lélegzetű eseménynek, történetnek hogyan lehet megtalálni és megfogalmazni a lényegét. Íróként, regényíróként az hoz lázba, hogy egy gondolatot, a későbbi regény csíráját hogyan tudom kibontani könyvnyi hosszúságúra.
Légikisasszonyok című trilógiája arra is utal(hat), hogy egykori, a MALÉV-nál töltött ideje is megihlette. Mindegyik művére igaz, hogy valós, megtörtént eseményeket dolgoz fel?
Minden regényemben van valami, amit a valóság ihlet. Hol egy személy, hol egy történelmi esemény vagy egy gondolat, ami az enyém, ami valós, ami engem foglalkoztat.
A leggazdagabb árva című regényében Wenckheim Krisztina életét, munkásságát dolgozza fel. Miért pont őt választotta?
Szükség van olyan karakterekre, akik példaértékűek. Ki is találhatnánk őket írói fantáziával, de miért tennénk, ha éltek olyanok, akiket nem szabad elfelejteni?
A mű igyekszik minden részletében a valóságot az olvasó elé tárni, vagy vannak benne fiktív részek is?
A legalaposabb kutatómunka sem teszi lehetővé, hogy a fikció kimaradjon. Vegyünk példának egy párbeszédet! Nem voltunk ott, nem jegyzetelt senki. Én szólaltatom meg a szereplőimet, minden mozdulatuk, gondolatuk, szavuk átfolyik rajtam.
Egy ilyen mű megírását nagy kutatómunka előzi meg, hogy igazán hiteles legyen. Az írás a szenvedélye, de az ilyen feltáró munka is örömet okoz önnek?
Nagyon szeretem! Elképesztő utakat járok be a feltárások során. Interjúk, beszélgetések, találkozások. Számos új kapu nyílik, miközben újabb és újabb információra teszek szert. Rendkívül izgalmas folyamat.
A legújabb regénye, az Egy estély a kastélyban már a boltok polcain van, amelyben ezúttal is szerepet kap Wenckheim Krisztina. Az olvasó a szabadkígyósi Wenckheim-kastélyban találja magát. Ebben a hihetetlen szépségű kastélyban is végzett kutatómunkát? Ismeri annak történetét és azt is, hogy mi zajlott a falai között?
Ó, igen! Nagyon sok időt töltöttem a kastélyban, rengeteg anyagom van, mondhatni, hogy további regényre való. Ismerem minden zugát, még a felújítás előtti időből is.
Annyit már tudni az új könyvéről, hogy a gasztronómia világába is elkalauzol egy mesterszakács segítségével. Ez azt jelenti, hogy van fennmaradt adat arról, hogy a Wenckheim család mit fogyasztott szívesen, és milyen ételek kerültek az asztalra nagyszabású eseményeken?
Igen, megmaradt egy receptkönyv, illetve sok történet áthagyományozódott generációról generációra. Ezek nagy része az egykori személyzettől származik. Ők mesélték el az unokáiknak.
A kutatómunkával együtt véve mennyi időbe telt nyomdakésszé tenni ezt a művét?
Annak idején A leggazdagabb árva előtt két évig készültem a regény megírására. Az akkor összegyűjtött anyag most a rendelkezésemre állt, így gyakorlatilag csak el kellett határoznom, hogy mikor vágok bele.
Ha csak egyetlen jelzővel illethetné legújabb könyvét, mi lenne az?
Fűszeres. Kifejtve: az irodalmi része éppúgy, mint a gasztronómiai.
Tervez még valamit a Wenkcheimekkel?
Megvalósítás szintjén most más következik, de a kastély és Wenckheim Krisztina gyermekei, unokái is adnának témát a folytatáshoz.
Egy olyan többkönyves írónak, mint ön, miben változott az írás folyamata, egésze? Miben lett más az alkotói munkája, szokása az első könyve és a legutóbbi között?
Megismertem magam ebben a folyamatban. Tudom, mikor bizonytalanodom el, tudom, mire van szükségem ahhoz, hogy írjak, ismerem a szokásaimat, különbséget tudok tenni a fáradtság és az elakadás között. Mindez nagyon sokat segít, így akár azt is mondhatom, hogy önfeledtebben tudok írni, mert kitapostam magamnak a saját utamat.
A tanárok szokták mondani, hogy minden diákjukat szeretik, de ezt tudjuk jól, hogy nem így van. Ön, hogyan van a könyveivel? Van nagy-nagy kedvence és van olyan, ami hiába az öné, a legmostohábbnak érzi?
Mostoha nincs, mindegyiket nagyon szeretem, mindre büszke vagyok! És mindhez köt valami, amiért ki tudom emelni, de egyiket sem jobban a másiknál, csak éppen más miatt.
Az ihlet bárhonnan érkezhet. Melyik jött a legváratlanabb pillanatban vagy helyzetben? Mi volt az?
A vakrepülés (Fény a dombok mögött), ami egy álommal érkezett, zongoraszóval, életképekkel. Mintha ott lettem volna. Egy jelenet, ami ébredés után tovább szőtte magát. Egy hét sem telt el, és a teljes regény a fejemben volt.
Ha egy-egy mű kapcsán szorítja a határidő, azonban nem megy olyan könnyen az írás – egyáltalán van olyan? –, akkor mivel bírja magát munkára? Milyen módszerei vannak?
Persze, hogy van ilyen, hiszen lehetek fáradt, foglalkoztat valami egyéb. Egyetlen megoldás van: odaülök, ráhangolódom a történetre, és elkezdek írni azzal a kijelentéssel, hogy akár csak néhány sort, de írok. Ebből aztán legtöbbször az lesz, hogy belelendülök.
Ami még segít, az a futás és a sütés. Főleg, ha valami dagasztható tésztával tölthetek el egy kis időt.
