Az új élőszereplős Hófehérke sajnos pont azt a varázst veszítette el, amitől a klasszikus mese igazán időtálló volt.
A Hófehérke inkább érződik egy túlgondolt, musical-dallamokkal teletűzdelt színpadi show-nak, mint egy szívhez szóló, újragondolt történetnek. Bár technikailag szépen kivitelezett – a díszletek, jelmezek és vizuális effektek mind látványosak – ez nem tudja elfedni a tartalmi hiányosságokat.
Az egyik legnagyobb probléma az indokolatlanul sok éneklés. Szinte minden jelenetet megszakít egy dal, gyakran teljesen céltalanul. Ahelyett, hogy a zenék segítenék a karakterek fejlődését vagy erősítenék a hangulatot, inkább megtörik a történet ritmusát. Egy ponton túl már nem is tűnik musicalnek, inkább egy kicsit zavaros zenei klipmontázs lesz belőle. A dalok sem különösebben emlékezetesek, inkább sablonosak, és nem adnak hozzá a karakterek mélységéhez.
Hófehérke karaktere különösen gyenge láncszem lett. Hiába próbálták modernizálni és erős női főhőssé formálni, végül egy passzív, sodródó szereplő maradt, aki saját magát még mindig nem képes megmenteni. Nincsenek valódi döntései, nincs karakterfejlődése, csak egy bájos figura, akivel történnek a dolgok. Ez a mai nézőknek már kevés – főleg úgy, hogy a film nyíltan szeretett volna eltérni a klasszikus „megmentett hercegnő” sémától.
Gal Gadot, aki a gonosz királynőt alakítja, elsőre jó választásnak tűnt, hiszen megvan benne a karizma és a jelenlét. Sajnos a forgatókönyv semmit nem kezdett vele. A királynő karaktere papírvékony, minden valódi motiváció és drámaiság nélkül. Mintha csak a divatbemutatóról sétált volna be a tükör elé, mondott volna pár gonosz sort, majd visszasétált volna a sminkszobába. Kár érte, mert Gadot ennél többre képes lenne, ha lenne miből dolgoznia.
És akkor beszéljünk a hét törpéről – vagy hát, amit a film annak nevez. A karakterek teljesen elveszítették eredeti bájukat és egyediségüket. A klasszikus, szerethető, különböző személyiségjegyekkel bíró törpék helyett egy összemosott, jelentéktelen mellékszereplő-csapatot kapunk. Szinte alig lehet megkülönböztetni őket egymástól, nincs humoruk, nincs karakterívük, és úgy tűnik, mintha csak azért lennének jelen, mert „muszáj”. Pedig ők mindig is fontos szereplői voltak a mesének – a Hófehérke iránt érzett szeretetük, lojalitásuk, és a velük való kapcsolat adott mélységet a történetnek. Itt ez teljesen hiányzik.
Az élőszereplős Hófehérke nem tudott élni a lehetőséggel, hogy valami igazán frisset és tartalmasat hozzon a klasszikus mese világába. A túl sok ének, a gyenge főhős, a felszínes gonosz és a teljesen elnagyolt mellékszereplők együtt egy olyan filmet eredményeztek, ami inkább zavaros és unalmas, mint varázslatos. Szép csomagolás, üres tartalom – talán legközelebb sikerül.
