A Együtt című film első pillantásra egy párkapcsolati drámának indul, mégis valami egészen mássá válik: egy pszichológiai testhorrorrá, amelyben a hús és a lélek bomlása szinte párhuzamosan történik.
Dave Franco második rendezése, ez a testhorror merész irányt vesz, miközben Alison Brie-vel közösen egy olyan történetet mesél el, amely egyszerre groteszk, érzelmileg kimerítő és nyugtalanítóan ismerős.
A felszín alatt: egy kapcsolat lassú erjedése
A történet középpontjában egy pár áll, akik megpróbálják újraéleszteni kihűlő kapcsolatukat. Egy elzárt házban töltenek hétvégét – távol a külvilágtól, közel egymáshoz. De minél inkább igyekeznek „együtt lenni”, annál jobban idegenné válnak. Franco rendezése fokozatosan építi a feszültséget: nincs hirtelen ijesztgetés, csak a mindennapi intimitásba befurakodó bizonytalanság. Az apró gesztusok – egy elhúzódó pillantás, egy félrecsúszott mondat – lassan horrorisztikus jelentést kapnak.
A film nem klasszikus „jumpscare”-ekre épít, hanem a valóság elcsúszására. A páros teste szó szerint reagál a kapcsolat rothadására: a bőrük alól előtörő sebek, az összeolvadó szimbolika mind azt üzeni, hogy a szerelem néha kóros, ha a határok elmosódnak.
Testhorror, ami nem a látványról szól
A Együtt nem a vérről vagy a látványos torzulásról szól, hanem arról, hogy mi történik, ha két ember túlságosan eggyé akar válni. A testhorror itt metafora: a kapcsolat szó szerint felemészti a szereplőket. Alison Brie alakítása lenyűgöző – visszafogott, mégis mélyen nyugtalanító. Finom rezdülésekből építi fel a nő karakterét, aki egyszerre vágyik közelségre és menekül tőle. Jay Ellis pedig hitelesen formálja meg a férfit, aki a kontrollt a szeretettel keveri össze.
Franco rendezése minimalista, néhol rideg, de pontos. A képek hosszúak, kimért tempójúak, és a csend legalább annyira feszültséget kelt, mint bármilyen hangeffekt. A film atmoszférája emlékeztet az A24 stílusára – lassú, szimbolikus, és minden snitt mögött ott lüktet egy kimondatlan kérdés: hol ér véget az „én”, és hol kezdődik a „mi”?
Kapcsolati parabola – vagy rémálom a szerelem nevében?
A Együtt nem könnyű néznivaló. Ez nem az a film, amit az ember szombat este bekapcsol a kanapén egy bor mellé. Ez inkább egy pszichológiai boncolás, amely a modern párkapcsolatok legmélyebb félelmeit tárja fel: a függést, a határvesztést, az érzelmi manipulációt. Franco kegyetlenül pontosan mutat rá arra, hogy mennyire vékony a határ a szeretet és az önfeladás között.
A film végére nem kapunk feloldozást – inkább egy tükröt, amelyben talán magunkat is felismerjük. A testek eltorzulása nem horrorisztikus öncélúság, hanem szimbóluma annak, hogyan alakul át a szerelem akkor, amikor két ember már nem egymás mellett, hanem egymásban próbál létezni.
Hideg, szimbolikus, de mélyen emberi
Dave Franco rendezése nem hibátlan – néhol túlságosan hűvös, a tempó lassú, és nem minden jelenet talál be egyformán. Mégis van benne valami ritka: egyfajta bátor őszinteség. Az Együtt nem akar mindenkihez szólni, de azokhoz, akik valaha megélték, milyen nehéz elengedni valakit, akit még mindig szeretnek – nekik nagyon is fog.
Értékelés: 7/10
Intelligens, szimbolikus testhorror, amely a szerelem sötét oldalát tárja fel. Dave Franco és Alison Brie közös alkotása nem csupán félelmet kelt, hanem gondolkodásra is késztet – mert néha a legnagyobb rémálom az, ha valakit túlságosan közel engedünk magunkhoz.