Teljesen szubjektív, minden filmes szaktudást nélkülöző ajánló következik, pusztán egyéni tetszési index és fogyasztási szokások alapján. A szempontok az eredetiség, az érdekesség, a feminizmus újszerű megfogalmazásának jelenléte – lásd még: van -e benne melltartó égetés és nemi erőszak? -, hogy újra megnézném -e, valamint a látvány, magyarán, hogy jóleső -e az adott sorozatot női szemmel nézni.
Borgen
A Borgen talán az egyik legjobb politikai dráma, amit láttam. A 2010-es dán sorozat Birgitte Nyborgról Dánia első női miniszterelnökéről szól, aki egy váratlan fordulatnak köszönhetően léphetett hivatalba. Amikor a Borgen kijött, a House of Cards körül zajlott óriási felhajtás, és így még élesebb a kontraszt az alulértékelt dán kistesó javára: valódi politikai intrikákat láthatunk anélkül, hogy thrilleresen trükkös cselekményszálakkal vagy sokkoló jelenetekkel kellene manővereznie.
Érdekes, mert a sztori mellett a karakterfejlődés ténylegesen megmutatja, hogyan változtatja meg a karakter magánéletét az, ha bekerül a nagypolitika és a körülötte zajló média világába.
Újszerűen feminista, mert a két női főszereplő, Birgitte és Katrine egyszerre összetett, árnyalt és esendő, akik valódi, mindennapos erkölcsi döntéseket hoznak meg a szemünk láttára.
A Borgen eredeti, hiszen a dán miniszterelnöki rezidenciára és parlamentbe helyez olykor teljesen hétköznapi élethelyzeteket. A látványról pedig mindent elmond, hogy Koppenhágának igen jól áll Pilou Askbaek (Kasper, a miniszterelnök hírkozmetikusa).
A tipikus, aktualitás alkalmával újranézős sorozat.
Vezércsel (The Queen’s gambit)
Micsoda ragyogó kis sorozat! Csupán hét epizódból áll, mesteri történetmesélésben, és kifejezetten érdekes, hiszen a sakk világába kalauzol minket, egy árva és meglehetősen vad lány, Beth Harmon (Anya Taylor-Joy) karakterén keresztül. A sorozat klasszul elegyíti a zsenialitás, a céltudatosság, a függőség és a személyes fejlődés témaköreit.
Feminizmusát a hatvanas évek rövid ujjú garbói, mandula alakúra reszelt körmei és titkolt, de tömeges alkoholizmusa, valamint az általános gyógyszerfüggőség lehetősége jelentik.
Stíluspornó, Anya Taylor-Joy eleve lenyűgözően fest vörös hajjal, öltözékei pedig annyira kifinomultak és ízlésesek, hogy ma is utána kapnánk a fejünket. Egyszerűen tökéletes az egész! Ezzel egyidőben pedig végtelenül szórakoztató az intelligencia és a sakkjátszmák feszültségének keveréke és az a könnyedség, amivel Taylor-Joy ezt a gyönyörű, függő zsenit alakítja.
A Vezércsel az akár félévente újranézős sorozat, hiszen a látvány mindent visz, és borzasztó szórakoztató a feszültsége.
A szobalány vallomása (Maid)
A forgatókönyv teszi abbahagyhatatlanul érdekessé és hitelesen feministává A szobalány vallomása című sorozatot, amiben Alex, a fiatal anya és Maddy, kislánya kálváriáját nézhetjük végig az ígéret földjén, Amerikában.
A sorozat napjainkban játszódik, és bemutatja azt a csapdát, amibe egy egyedülálló szülő kerül Amerikában, akinek nincs lakása, ezért nem kaphat munkát, ha pedig nem kaphat munkát, nem tudja fizetni a bölcsődét, ahová elvihetné a kislányát, hogy dolgozni tudjon. Alex (Margaret Qualley) alkalmanként különböző házakhoz jár takarítani, miközben bántalmazó exével, bipoláris anyjával (Andie McDowell) és neurotikus apjával próbál szeretettel és korrektül bánni. Mindezt úgy, hogy ne veszítse el kislányát, akinek stabil otthont és mindennapi ellátást kellene biztosítania.
A látvány a műfajból adódóan nem elsődleges szempont ebben a sorozatban, azonban kárpótol minket a takarított házak különös sorozata, melyek lakói szolgálnak különleges témával az írói vénával megáldott Alex számára. A film tele van szomorúsággal, hétköznapi feminizmussal és ismerős élethelyzetekkel.
Újranézős, de kell hozzá hangulat és lelkiállapot, amiben ez a sorozat komfortérzetet nyújt, vagy épp kimozdít a javíthatatlan lelkiállapotból. Ezt a sorit néztem végig azonnal mégegyszer.
A korona (The Crown)
Nehéz A koronáról írni, hiszen már mindent megírt róla minden brit és nemzetközi kritikus, sajtó és filmes portál. Így maradok a saját szempontjaimnál, még ha kevéssé eredetiek is a gondolatmeneteim ezáltal, mint a brit királyi család érvrendszere. Márpedig az, sznobizmusa, merevsége és statikussága ellenére számomra végtelenül eredeti, és meglepően rugalmas, az adott keretek között. A sorozat nagy erényének tartom, hogy olyan oldalukról ismerhettem meg az uralkodóház egyes tagjait, amikről a brit bulvármédia nemigen nyújt hiteles képet.
A legmegdöbbentőbb felismerésem III. Károly brit király személyes tragédiája, melynek semmi köze kudarcra ítélt házasságához Dianával, annál inkább ahhoz az eredeti, progresszív és szabad elméhez, mely Károlyra jellemző és aminek a brit család sosem engedett teret. Meggyőződésem, hogy Károly legnagyobb áldozata nem a várakozás a trónra, nem a Dianával kötött kényszerű házasság, és nem is a Camilla Parker-Bowles-hoz fűződő titkos románca volt. Hanem az, hogy sosem élhette ki kreatív és újító gondolatait, és sosem kapott olyan feladatot, melyben szellemi kapacitását igazán mélyen és méltóan kihasználhatta volna.
Az, hogy a színészek milyen gyakorlattal játszották el a Windsor család karaktereit, általában véve kevés szó esik. Diana alulról fölfelé, arcát vállalni nem akaró, bujkálni vágyó fejtartása? II. Erzsébet királynő, már lánykarában kialakult szögegyenes tartása, vagy Károly görbe, nyakát vállai közé behúzó ábrázata? Esetleg Margit hercegnő (Vanessa Kirby zseniális) flegmatikus odafordulásai?
Már hogyne lenne feminista egy sorozat, ami a leghosszabban regnáló uralkodóról szól, aki nő, és nem csak egy ország, hanem egy nemzetközösség és az egyház feje is egyben?! Mindezt úgy, hogy nála konzervatívabb teremtést nehéz volna említeni. Piha, II. Erzsébetnél (számomra Claire Foy volt A Királynő) coolabb nő nemigen született ebben az évszázadban. De az előzőben biztosan!
Látvány? Ki ne szeretné nézegetni a Buckingham palotát, alkalmanként a Downing streetet, skót kastélyokat és Margit hercegnő outfitjeit? Na ugye.
Ez az a sorozat, amit, amikor csak kijött egy új évad, újra megnéztem az elejétől a végéig.
Orange is the new black
Vannak olyan műsorok, amelyek az adott pillanatban remekül szórakoztatnak, majd továbblépve a következőre el is felejtjük őket. És vannak olyanok, mint az Orange is the new black. Kell annál érdekesebb, hogy mi történik egy női börtönben? Óriási tabu övezi a női bűnelkövetők sorsát, idehaza legalábbis ilyenekről nem szokás beszélni, pláne nem arról, hogy mi zajlik az elítélt nők körében, a börtön falai között.
Az egyik barátnőm úgy ajánlotta nekem az OITNB-t, hogy ha nagyon padlón van, belenéz ebbe a sorozatba, mert olyankor mindig ráébred, hogy mennyire jó sora van az amúgy néha kifejezetten nehéznek tűnő életében. Engem szórakoztatott, és ahányszor elém kerül, újra és újra szórakoztat.
Az OITNB aduászai a brilliánsan megírt karakterek (Suzanne, vagyis Crazy Eyes és Red, az orosz rab rulez!!), valamint, az azok évadról-évadra való fejlődése. Nem szolgál magyarázatra, az egyenjogúság témakörét illetően, hogy feministának lehet -e nevezni egy sorozatot, ami bűnöző nőkről szól?
És a látvány, ha már itt tartunk. A fegyházszerkó nem egy divatshow, és a rácsok sem a legvonzóbb enteriőr, de mivel csupa nőket látni az egy-két fegyőrtől (Pornóbajusz, mindent visz) és rokontól eltekintve, vizuálisan mégis komfortos a sorozat, ha nem is esztétikus. És, ez az előnyére válik! Mert bár a nők a rácsok mögött is mindent megtesznek, hogy jól nézzenek ki, a smink, a ruhák és a különböző szolgáltatások hiányában hatványozottan rajzolódik ki a személyiségük a kis fekete narancsszín ruha alatt.
Egyszer a teljes sorozatot újra néztem, egyszer pedig a negyedik évadok jutottam. Mostanában szemezek vele újra, de még nem jött meg a kedvem hozzá.
