A lojalitást sokáig erénynek tartottuk – de mi történik akkor, ha a válasz rá csak a csend? Egyre több Y generációs ismeri fel: a „csendes kirúgás” nemcsak valóság, hanem fájdalmas valóság.
Nem rúgnak ki. Nem mondják, hogy nincs rád szükség. Egyszerűen csak minden nap egy kicsit kevésbé vagy jelen. Nem kapsz új feladatot. Nem vagy ott a megbeszéléseken. A főnököd elkerül. A munkád láthatatlanná válik. Ez a csendes kirúgás – és egyre több Y generációs munkavállaló ismeri fel magát ebben a helyzetben.
A „quiet firing” nem hivatalos elbocsátás, inkább egy folyamat, amelyben a munkáltató olyan körülményeket teremt, hogy te magad mondj fel. Nincs papír, nincs végkielégítés, nincs nyílt konfliktus – csak csendes, kitartó távolítás. A cél gyakran egyszerű: spórolni vagy megszabadulni valakitől anélkül, hogy vállalni kellene a döntés következményeit.
Az Y generáció, vagyis a 80-as évek vége és a 90-es évek közepe között születettek különösen érzékenyek erre a jelenségre. Mi vagyunk azok, akik belenőttünk a bizonytalan gazdasági helyzetekbe, akik még abban szocializálódtak, hogy a lojalitás érték, a munkahelyi kitartás erény. Sokunknak azt tanították, hogy ha „csendben teszed a dolgod, meghálálják”. Csakhogy ma már nem ez történik.
A munkahelyi lojalitás nem mindig válik előnnyé – sőt, egyes helyeken kifejezetten kihasználják. Az Y generáció tagjai gyakran évekig kitartanak egy pozíció mellett, még akkor is, ha már sem szakmai, sem emberi szinten nem érzik magukat megbecsülve. És pont ez teszi őket a csendes kirúgás tökéletes célpontjává: nem lázadnak, hanem reménykednek. A visszajelzést várják, amit sosem kapnak meg.
A legrosszabb az egészben a bizonytalanság. Hiszen ha nem mondják ki, hogy nem számítanak rád, hogyan döntsd el, hogy valóban így van? Hibáztál? Csak nehéz időszak van? Vagy ez már tényleg a háttérből irányított kivezetés? Az ilyen helyzetek hosszú távon nemcsak a munkakedvet, hanem az önértékelést is aláássák.
És hogy miért beszélünk erről mégis keveset? Mert nehéz bizonyítani. Mert nincs dokumentum, amit elő lehet húzni. Mert a legtöbben inkább továbbállnak, csendben, ahogy „elvárták”.
Pedig ideje lenne nevén nevezni: a csendes kirúgás is elbocsátás – csak gyávaságból nem vállalják fel nyíltan. És ez nemcsak szakmai, hanem emberi kérdés is.
Az Y generáció már többször újrakezdett. Voltunk túlértékeltek, alulfizetettek, multitasking hősök és kiégés szélén egyensúlyozók. Megérdemeljük, hogy ha változás jön, azt tisztelettel és őszintén kezeljék.
A lojalitás ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent lenyelünk – hanem azt, hogy emberséges keretek között vagyunk hajlandóak építkezni.