Ma már egyre több nő meri meghozni azt a döntést, hogy gyermektelen életet él.
Néha udvariasan, gyakrabban bántóan burkoltan. Mert hát ki az a nő, aki nem akar anya lenni? Biztos történt vele valami. Talán önző. Vagy a teste miatt fél. Netán karrierista. Fagyos. Magányos. Valami biztos nem stimmel.
Pedig néha csak annyi a történet: nem akarunk. Nem úgy, hogy „majd egyszer talán” – hanem sehogy. Tudatosan. Véglegesen. És nem, nem a testünk miatt.
Engem is rengetegen kérdeztek már erről, legtöbbször úgy, mintha ez egy ideiglenes zavar lenne a rendszerben. „Majd meggondolod.” „Még fiatal vagy.” „Jaj, de jó anya lennél!” És a kedvencem: „Ne aggódj, a test vissza tud alakulni.”
De ki mondta, hogy a testem miatt nem akarok gyereket?
Nem félek attól, hogy megváltozik. A testem már most is változik, minden évben, minden hormonális ciklusban. Nem hiszek abban, hogy egy nő értéke a bőre feszességében vagy a hasfalának állapotában mérhető. A döntésem nem a kilók vagy striák miatt született – hanem sokkal mélyebb, csendesebb helyről.
Gyerekkorom óta figyelem a nőket magam körül: anyákat, akik a fáradtságukról nem beszélhettek, csak tettek, tettek, tettek. Nőket, akiknek a gyerek utáni élet olyan messzire tolódott, hogy már nem is tudták, kik ők egyáltalán. És voltak nők, akik boldogan, tudatosan vállaltak anyaságot – és láttam, hogy az jó is lehet. Mégis éreztem: az én utam nem az.
Nem azért, mert nem szeretem a gyerekeket. Szeretem. Képes vagyok kötődni, figyelni, gondoskodni. De nem akarok 24/7 jelen lenni egy másik ember életének minden pillanatában. Nem akarom feladni az álmaimat, csak hogy másét tápláljam. Nem akarok éjjelente rettegni, hogy jól csinálom-e, elég vagyok-e, nem-e rontom el örökre valakinek az életét.
Sokan összetévesztik a gyermektelenséget az önzéssel. Pedig a valódi önzés az, amikor valaki csak azért vállal gyereket, mert „így szokás”. Mert kell egy cél, mert unalmas egyedül, mert „majd megváltoztat”, vagy mert valaki más ezt várja tőle. A gyerek nem terápiás eszköz. Nem megoldás egy rossz házasságra, és nem utolsó esély egy „teljes élethez”. A gyerek egy önálló lélek, akit választani kell – nem megszokásból, hanem szándékból.
A tudatos gyermektelenség számomra szabadság. Nem könnyű út, hiszen gyakran éreztem magam kívülállónak. Olyan vagyok, aki a csoportfotóról hiányzik, mert nincs a karján kisbaba. Aki nem tud hozzászólni az iskolai ünnepségekhez, a hisztikhez vagy a szoptatási nehézségekhez. Aki néha feleslegesnek érzi magát egy világban, ami az anyaságot tekinti a női létezés koronájának.
De van másfajta teljesség is. Az, amikor megengeded magadnak, hogy másképp legyél hasznos. Hogy ne életedet add át valakinek, hanem a figyelmedet, a jelenlétedet, a kreativitásodat. Én így adok: az írásaimban, a barátaim gyerekeinek meséiben, a párommal való mély kapcsolódásban. Ezek nem helyettesítik az anyaságot. Nem is akarják. Ezek önmagukban értékesek.
Ez a döntés nem jelent lemondást – hanem választást. Olyan életet választok, amiben a saját hangomat hallom leginkább vissza. Amiben nem vagyok kevesebb, csak másmilyen.
És tudod mit? Egy nap talán majd a társadalom is elismeri: nem minden nő akar anya lenni. És ez nem tragédia. Ez nem betegség. Ez nem szégyen. Ez csak egy másik út – amit jogunk van járni.
Nyitókép forrása: Midjourney