Az idő könyörtelenül telik. Míg fiatalként úgy érezzük, hogy ólomsúllyal megrakva halad az óramutató, felnőttként már alig győzünk elszámolni az időnkkel. A jelentéktelennek tűnő, az öregektől érkező gondolatokkal és tanácsokkal is hajlamosak vagyunk hanyagul bánni.
Hányszor hallották a lányok édesanyjuktól, nagymamáiktól, hogy hideg kőre ne üljenek, mert felfázás lesz a vége?! Vegyenek sapkát, mert megfázik a fejük és kihull a hajuk?! Ilyen és ehhez hasonló egészségvédelmi szolgáltatásokkal minden szülő ellátja a gyermekét, csakhogy a fiatalok ezeket mintha szelektíven hallanák. Ugyan eljut hozzájuk a szó, de tudomást sem vesznek róla.
Megannyi intelmet és ismeretet hagynak ránk az öregek, ám azoknak csak egy részét fogadjuk el és élünk azokkal – legalábbis fiatalként. Régimódi, már más szelek fújnak. Ilyen és ehhez hasonló érvekkel írjuk felül a nálunk tapasztaltabbak tanácsait, amelyeket hajlamosak vagyunk inkább okoskodásnak vélni, mintsem segítségnek.
Te is leszel öreg?!
Nem mondanám magamat öregnek, de el kell fogadnom a tényt, hogy középkorúnak számítok. Koromnál és tapasztalatomnál fogva – mert az aztán bőven van – jó ideje nemcsak másképp látom a világot, de eszembe jutnak édesanyám szavai. Egyáltalán nem voltam rossz gyerek, de a kamaszkor bennem is kinyitotta az önérzet csapot és el is árasztott rendesen. Amikor már az agyamat is nyaldosta az öntudat hulláma, akkor szerettem felülmúlni anyukám bármi nemű tanácsát. Az olyat is, amelyet én kértem tőle, de nemhogy nem fogadtam meg, hanem azzal szembe szegültem. Mondhatnánk, hogy ilyenek a kamaszok és van is ebben valami, de igazából a jó nagy pofonok kellenek az élettől ahhoz, hogy fejlődjünk, tanuljunk. Legalábbis akkor biztos igaz ez, amikor az érkező segítséggel szembe megyünk.
Ez az élet rendje is, de jócskán kevesebb kört futhatnánk, ha hallgatnánk az idősebbekre. Sokat tanulhatunk tőlük.