Minden baráti társaságban van legalább egy ember, aki folyton elkésik – ha a tiétekben nincs, lehet, hogy épp te vagy az. De mégis hogy lehet, hogy egyeseknek nincs bajuk a pontossággal, másoknak viszont hajlamosak elkésni?
Egy 2014-es YouGov kutatás szerint öt amerikaiból egy legalább egyszer elkésik a munkahelyéről egy héten, és a késés leginkább az X generációsokat (milleniálokat) érinti. Vajon egyes emberek így vannak „bekötve”, mások pedig nem, ezért nem is szoktak elkésni? Gracie Pacie író – aki maga is örökös késő – ennek járt utána Late! – A Timebender’s Guide to Why We Are Late and How We Can Change című könyvében.
Pacie szerint a személyiségek szempontjából egy haranggörbét rajzolhatnánk fel, melynek egyik végpontján a „timekeeper”-nek nevezett emberek találhatóak, akik mindenhová kényszeresen korán érkeznek, a másik végponton pedig a „timebender”-ek, időhajlítók vannak, akik nem szívlelik a rutint, az időbeosztást. A társadalom tagjai pedig az időpontokhoz való alkalmazkodás vagy ragaszkodás képességétől függően valahol a két pont között helyezkednek el.
Az „időhajlítókról” azt mondja Pacie, hogy könnyen ráunnak tevékenységekre, nem szeretik az ismétlődő, hasonló feladatokat, de nagyon jól tudnak koncentrálni, ha valami érdekesbe fognak. Ha szorítja őket az idő, hatékonyan dolgoznak, és „ha egy irodában ki akarod választani az időhajlítókat, keresd azokat, akiknek rendetlenség van az asztalán, mivel gyakran nem fejeznek be egy feladatot, mielőtt egy újba kezdenének”.
Ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy gyakran elkésni mintha a személyiségükbe lenne kódolva. De vannak-e más tulajdonságok, melyek jellemzőek erre az embercsoportra? David Robson, a The Expectation Effect írója úgy véli, a válasz a lelkiismeretességben keresendő, vagyis abban, hogy valaki mennyire végzi pontosan a feladatait, ügyel a környezetére, mennyire rendszerezett vagy sem. De nem elégedhetünk meg ennyivel, hiszen nem foghatjuk rá minden notórius későre, hogy hanyag ember.
Pacie könyvében arról is ír, hogy az időhajlítók máshogy érzékelik az időt, mint az átlagember, ha belefeledkeznek valamibe, egyáltalán nem figyelnek arra, hogy fél órája vagy fél napja ülnek fölötte. De ha határidős feladatuk van, akkor nem probléma, hogy időben végezzenek vele, sőt, a rájuk nehezedő nyomás fel is pörgeti őket. A Washingtoni Egyetem pszichológusai által 2016-ban készített kutatás is alátámasztja ezt, mely a résztvevők időérzékelését vizsgálta. Ezt ők „időalapú prospektív memóriának” nevezték, ez a fajta memória a mindennapi feladatainkkal foglalkozik, az a dolga, hogy emlékezzünk rá, hogy meg kell tennünk valamit, amit elterveztünk, anélkül, hogy bárki vagy bármi emlékeztetne minket. A kísérlet során az alanyoknak teljesíteniük kellett egy feladatot egy bizonyos idő alatt, és kaptak egy órát is, amit szabadon csekkolhattak. Azonban a feladatokat direkt olyan nehézre tervezték, hogy elvonja az emberek figyelmét, így elfeledkezzenek arról, hogy leellenőrizzék, mennyi idejük van még. Az eredmények magukért beszéltek, egyes emberek óra nélkül is jobban érzékelték az idő múlását és ezáltal hatékonyabban osztották be azt a feladatmegoldás érdekében, mások kevésbé voltak jók ebben.
Az is érdekes, hogy a notórius késők nem szoktak mindenhonnan elkésni, elérik például a vonatot vagy repülőt, és más, életbevágóan fontos időpontokhoz is tudják tartani magukat. Pacie kutatása is ezt erősíti meg: „Leginkább olyan esetekben nézzük el az időt, amikor nincsenek szoros határidők vagy szigorú következményei a késésnek. Ez pedig leginkább a társasági eseményekre igaz” – mondja. Viszont ha későként azt mondjuk, hogy „ami számít, onnan nem késünk el”, igazán sértő lehet életünk fontos szereplőire nézve, még ha ezzel nem is akartuk kapcsolatunk fontosságát kisebbíteni.
Ha mi vagyunk a „késősök” egy társaságban, a barátok előbb-utóbb már számítani fognak arra, hogy ne várjanak minket időben, ez viszont egyfajta önbeteljesítő jóslatként azt fogja kiváltani, hogy tutira el fogunk késni. Magunkévá tesszük ezt a jellemzőt egyfajta tulajdonságként, személyiségjegyként és nem próbálunk tenni ellene. Pedig egy kis odafigyeléssel ki lehetne küszöbölni a problémát, hiszen nem igaz, hogy a személyiségünk születésünktől fogva kőbe van vésve. Az elmúlt időszakban ezzel kapcsolatos kutatások is napvilágot láttak, és pszichológusok állítják, hogy az ember képes arra tréningelni magát, hogy lelkiismeretesebb, pontosabb legyen.