Amikor 36 évesen kimondtam magamban, hogy „jó, akkor most lefagyasztom a petesejtjeimet”, őszintén azt hittem, hogy ez egy egyszerű, racionális döntés lesz.
Egy praktikus lépés a jövőm felé. Valami, amit megcsinálok, kipipálok, és nyugodtabban alszom. Csak később jöttem rá, hogy valójában egy érzelmileg és fizikailag is intenzív folyamat közepébe ugrottam fejest, és hogy rengeteg mindent szerettem volna előre tudni.
A művelet
A petesejt-fagyasztás valójában nem egy gyors, steril „beavatkozás”, hanem a fél IVF.
Azt hittem, csak levesznek néhány petesejtet, elteszik őket, és kész. Közben rájöttem: ez gyakorlatilag ugyanaz a hormonális stimuláció, amit a mesterséges megtermékenyítésnél használnak, csak az út a folyamat közepén megáll. Napi injekciók, ultrahangok, laborok, időzített vizsgálatok, egy egész élet került át „orvosi menetrendre”. Ha valaki kétszer elolvassa, hogy „kicsit puffadtabb leszel”, az nem ugyanaz, mint megélni, hogy a petefészkeid szó szerint kettős méretűre reagálnak.
A második nagy felismerésem: nincs semmilyen garancia. Semmilyen.
Előtte valahogy úgy éltem a fejemben, hogy a fagyasztás egy mágikus biztonsági öv. A józan valóság viszont az, hogy a lefagyasztott petesejtek még messze nem jelentenek gyereket. Túl kell élniük a fagyasztást, a felolvasztást, meg kell termékenyülniük, majd be kell ágyazódniuk. És mindez erősen életkorfüggő. Őszintén: jó lett volna tudni, hogy 36 már nem a „ráérek” kategória. Inkább a „minél előbb, annál jobb”.
A klinikaválasztás nem adminisztráció, hanem életminőség.
Az elején azt gondoltam, mindegy, hol csináltatom. Tévedtem. Óriásit. A hozzáállás, az átláthatóság, a kommunikáció, hogy valaki emberként kezel-e – ezek mind meghatározták, mennyire éreztem magam biztonságban egy alapvetően kiszolgáltatott helyzetben. Utólag sokkal tudatosabban mértem volna fel, mit ígérnek és mit nem, hogyan beszélnek velem, milyen érzés ott lenni.
A folyamat hosszabb és megterhelőbb volt, mint amire érzelmileg felkészültem.
A stimulációtól fáradékony lettem, ingadozó, néha hiperérzékeny. A „szupernő leszek, aki a munkát, randizást és petesejt-fagyasztást egyszerre zongorázza le” címszó helyett sokszor éreztem azt, hogy csak szeretnék elnyúlni egy takaró alatt, és kihagyni egy-két napot az életből. A testem is jelzett: nem edzhettem ugyanúgy, nem emelhettem nehezet, nem futhattam úgy, mint korábban. Mintha egy időre a saját testem lett volna a főnököm, én pedig csak asszisztáltam hozzá.
A költségekről kevesebbet hallunk, mint kellene.
Nem csak a fő csomag ára van: gyógyszerek, plusz vizsgálatok, konzultációk, kontrollok, extra ultrahangok – mind-mind külön tétel. Amikor összeszámoltam, jóval többe került, mint amire eredetileg számítottam. Ha akkor tudom, előre félreteszek, tervezzek, időzítek.
Érzelmi vonzat
Érzelmileg is felkavart. Jobban, mint vártam.
Minden injekcióval együtt jöttek a gondolatok is: vajon valaha használni fogom ezeket a petesejteket? Miért nem vagyok még ott, ahol mások? Jó döntés ez? Mivel tabu övezi, ritkán halljuk, mennyire magányos is tud lenni ez az út. Pedig valójában rengeteg nő jár rajta. Nem vagyunk egyedül – de ezt akkor éreztem meg igazán, amikor elkezdtem megosztani.
És mégis: nem bánom, hogy megtettem, csak azt, hogy nem voltam felkészítve.
Ha ma visszanézek, azt kívánom, bárcsak előbb tudtam volna mindezt. Bárcsak valaki őszintén elmondja, hogy mi vár rám – a szép részét is, meg a nehézét is. Bárcsak világosabb lett volna, hogy ez nem csupán egy orvosi eljárás, hanem érzelmi döntés, anyagi vállalás és egyfajta új, mély kapcsolat a saját testemmel. A petesejt-fagyasztás lehet valakinek óriási biztonságérzetet adó lépés, másnak erőt adó kontroll visszaszerzése. De egy biztos: fontos megérteni, hogy nem varázslat.
Sokkal inkább egy döntés, amelyhez őszinteség, bátorság és felkészültség kell – és amelyhez jó lenne, ha több valós, nyílt tapasztalatot hallanánk.
