Barion Pixel Nyílt levél apunak: ne gondold, hogy csak a pofonok miatt haragszom rád – Coloré

Nyílt levél apunak: ne gondold, hogy csak a pofonok miatt haragszom rád

2024. 06. 09.

Szerzőnk levelet írt az édesapjának. Szívbemarkoló sorok következnek.

Tudod apu, sokan nem értik, miért hajtogatom azt, hogy nem voltál te olyan rossz ember, csak túl sok rossz dolog történt veled. Miért is értenék meg azután, hogy huszonöt évesen, két öngyilkossági kísérlet következtében a pszichiátrián csak a te nevedet hajtogattam. Nemcsak azért, amit gyerekként átéltem miattad, hanem azért is, mert túl korán mentél el ahhoz, hogy feloldozást nyerj a tetteid alól. Pedig én megadtam volna, és azt is tudtam, ennek hamarosan eljön az ideje.

Apu, miért akkor kellett elmenned, amikor végre egyenesbe jöttünk? Amikor felnőtt lettem, tudtam, hogy nem bánthatsz, és azt is, hogy már nem is akarsz. Akkor, amikor helyre akartál mindent hozni. Akkor, amikor negyvenöt percet beszélgettünk telefonon, és te annyira boldog voltál ettől. Akkor, amikor megint a világ legfinomabb reggelijét készítetted el nekem és be nem állt a szád, annyira beleélve sztoriztál. Akkor, amikor beavattál a gyerekkorodba, elmondtad, hogyan ismerted meg anyut, mennyire szerelmes voltál belé. Akkor, amikor azt tervezgetted, meghívsz mindannyiunkat egy ebédre, amit te főzöl, és újra együtt leszünk. Nem volt szívem megmondani, hogy a testvéreim erre már nem lesznek nyitottak. Esélyt sem kaptál.

Tudod, sokáig cipeltem azt, amit gyerekként velem tettél. Hazudnék, ha azt mondanám, emlékszem minden egyes ütésre, hiszen csak tizenegy éves voltam, amikor elköltöztél. Emlékszem arra a pofonra, amitől felszakadt a szám, mert papucsban beleléptem egy pocsolyába. Emlékszem, amikor beleverted a fejemet az asztalba, mert kiöntöttem a vizet. Valószínűleg nagyon sok mindenre nem emlékszem, mert az emberi elme annyira csodálatos, hogy képes elrejteni dolgokat a legmélyebb zugokba. Nem is akarok emlékezni, nem kell több fájdalom. Az viszont tisztán megvan, amikor mindennap rettegve mentem haza az iskolából, hogy vajon milyen hangulatban leszel.

De tudod, nem csak ezekre emlékszem. Emlékszem, amikor kis porbafingóként a mellkasodra hajtva a fejemet, néztük együtt a focimeccseket vagy a Legyen ön is milliomos!-t és pár kérdésre helyesen válaszoltam, te pedig letekintettél rám és azt mondtad: mennyire okos az én lányom. Te mondtad a legjobb vicceket, amiken annyira nevettem, hogy belefájdult a hasam. Te főzted a legjobb marhapörköltet, amit nem tudtam megvárni, hogy kihűljön, inkább leégettem a szám, de hadd egyem már. Azóta sem ettem olyan finom pörköltet. Emlékszel, amikor annyira rossz állapotban voltál, és csak nevetgéltél, én pedig megvetően kérdeztem: Apu, annyira szar állapotban vagy, mégis hogyan tudsz most is poénkodni? Te pedig komolyan azt válaszoltad:

Lányom, tanulj meg a legnagyobb szarban is nevetni, különben beledöglesz!

Azóta is így élek. A barátaim nem értették, miért viccelődtem annyit a kórházban. Nem értették, miért nevettem olyan jót, amikor félregyógyszereztek, és az allergiás reakciótól majdnem megfulladtam, és az orvosom az utolsó pillanatban mentett meg. Viccesnek gondoltam, hogy pont, amikor közel járunk ahhoz, ne agyaljanak tovább azon, miként vethetnék véget az életemnek, lehet, hogy véletlenül ők teszik meg.

Apu, talán nem hiszel nekem, de szerintem nem voltál annyira rossz apuka, csak túl sok minden történt veled. Tudom, hogy szerettél, de nem tudtál uralkodni a benned felgyülemlett fájdalmakon. Ez nem mentség, nem rajtunk kellett volna levezetned, és ne gondold, hogy ezzel máris minden rendben van. Annyira mérges voltam rád, annyira nagyon! Nem azért, mert ütöttél, hanem azért, mert bocsánatkérés nélkül távoztál. Mégis, hogy tehetted ezt? Sose gondoltad végig, mi lett a tetteidnek a következménye? Sose jutott eszedbe, hogy a legkisebb lányod, a legkisebb ugrifülesed, ahogy mindig hívtál, emiatt majd egy nagyon sérült, túl érzékeny ember lesz, aki örökké összerezzen majd, ha egy férfikéz lendül felé, akkor is, ha az csak simogatni akar. Sose jutott eszedbe, hogy lehet, a lányod harmincévesen a fürdőszobában összekuporodva sír majd, mert egy rosszul megfogalmazott mondat előidéz minden gyermekkori fájdalmat?

,,Apu, én akkor megbocsájtottam. Megbocsájtottam, amit velem tettél. De továbbra sem bocsájtom meg, hogy itt hagytál" / Kép forrása: Prathan Chorruangsak / Getty Images
,,Apu, én akkor megbocsájtottam. Megbocsájtottam, amit velem tettél. De továbbra sem bocsájtom meg, hogy itt hagytál” / Kép forrása: Prathan Chorruangsak / Getty Images

Ma már tudom, hogy ha nem is ennyire részletesen, de tudtad, mit okoztál. Hallottam, amikor anyunak sírva mondtad, tisztában vagy a tetteiddel. Apu, én akkor megbocsájtottam. Megbocsájtottam, amit velem tettél. De továbbra sem bocsájtom meg, hogy itt hagytál. Hogy nem kísérsz majd az oltárhoz. Nem csekkolod le a férfit, aki feleségül akar venni, és fenyíted be, hogy vigyázzon rám, különben pórul jár. Képzeld, az egyik lányod nemrég férjhez ment! Az esküvőn folyamatosan arra gondoltam, mennyire boldog lennél, ha itt lehetnél. Megszületett az első unokád. Gyönyörű, és képzeld, a nézése pont olyan, mint a tiéd. Imádnád.

Folyamatosan arra gondolok, milyen lehetett az utolsó pillanatod. Ránk gondoltál, amikor azt mondtad, szívinfarktusod van, és összeestél? Mi voltunk az utolsó kép a fejedben? Sajnálom, hogy egyedül kellett lenned, hogy nem foghattam a kezed, nem ránthattalak vissza magamhoz.

Apu, nem haragszom már, csak nagyon hiányzol!

Nyitókép forrása: Getty Images