Sokszor elhangzik, hogy mi magyarok pesszimista nemzet vagyunk. Tényleg így van? Ha igen, miért alakult ez így?
Nem új keletű, hogy a világ pesszimistának tartja a magyarokat. Már egy 1991-es a The New York Times-ban megjelent cikk is azt taglalja, hogy:
Egyik felmérés a másik után azt mutatja, hogy ez a nemzet a legborúlátóbb Kelet-Európában. Boldogtalanabb és jobban tart a jövőtől, mint a szomszédos országok, ahol a munkanélküliség kétszer olyan magas, az infláció hamarosan ismét kétszámjegyű lesz, és a nacionalista szélsőségek régi gyűlöletet szítanak.
Érdekes módon még közvetlenül a rendszerváltás után sem voltunk derűlátóak, és erről az akkori miniszterelnök, Antall József is megemlékezett:
Egy magyar mindig a legrosszabbat látja. Ez részben a paraszti mentalitásból ered, amely soha nem jósol jó termést.
A magyar pesszimizmus
Örökölt sors lenne az egykori miniszterelnök által említett paraszti mentalitás? Ösztönösen ezt visszük tovább, és ekképp mivel rosszra számítunk, rossz is történik velünk? A vonzás törvénye érvényesülne a magyar pesszimizmusban?
Kinőhettük volna már talán, hiszen mint a The New York Times-ban megjelent interjúban Antall József elmondta, az emberek akkortájt sokkalta jobban éltek, mint a környező országokban, hiszen volt Trabantjuk, és minden harmadik évben külföldre mentek nyaralni, ami a biztonság egy bizonyos szintjét jelentette.
A probléma azonban onnan eredhet, hogy a magyarok sosem a szláv szomszédokhoz hasonlították magukat, hanem az osztrákokhoz vagy a keletnémetekhez, akik természetesen sokkalta jobban éltek. Maradt hát az irigység, a rosszindulat és az ezek okozta búvalbéleltség. Csernus Imre, A magyar című kötete szerint azokat az energiákat, amiket negatív gondolatokra és érzésekre fordítottunk, akár szemléletmód-váltásra is használhattuk volna. Mint írja, ami miatt mutogatunk a másikra, hogy neki van, az nekünk is lehetne, csupán nem vesszük észre. Ahhoz azonban, hogy változzunk, bátorságra van szükségünk, amit már lemostak rólunk a századok.
Persze tény, hogy ,,megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Sok csatát elveszítettünk, százötven évig mások uralkodtak rajtunk, az első és második világháborúból sem kerültünk ki győztesen, és sok időt töltöttünk elnyomásban. Könnyűszerrel érezhetjük úgy, hogy nem tudunk egyről a kettőre lépni, és hogy mindig is, Európa által egy szlávnak hitt ország leszünk, holott mi a Nyugathoz akarunk tartozni.
Az öntudatunk megvan hát hozzá. Másra vágyunk, és a vágyainkban nem vagyunk pesszimisták, sőt: tervezzük és bízzuk a szép, szebb jövőt. Ha el tudjuk magunkról képzelni a jobbat, nyilvánvaló, hogy el is tudjuk érni. Mi kell hozzá? Bátorság! És ha nekünk nincs elég, keresni kell olyat, akinek egy kicsit több van, mint nekünk, és együtt felépíthetjük az önbizalmunkat és a hitünket. Egyedül ugyanis nem megy, és olyannal sem, aki visszaránt bennünket. Szerezzük be az optimizmus héliumos lufiját, és szálljunk fel vele! Ne engedjük, hogy bárki visszahúzzon! Isten cserébe megáld! Jókedvvel, bőséggel.
Nyitókép forrása: Getty Images