Fel lehet készülni a hozzátartozók halálára egy hosszan tartó betegség után? Vagy kegyesebb a hirtelen bekövetkezett vég? Az kevésbé fájdalmas a léleknek és annak, aki azt elszenvedi?
Tetszik vagy sem, a halál az életünk része. Erős túlzással, már születésünk pillanatában halálra vagyunk ítélve. A kérdés csak az, hogy a két pont között milyen tartalommal töltjük meg az életünket, és hogy a vég mikor ér minket utol.
Kiszakított lélekdarab
Természetes, hogy a szülők távoznak előbb, és a gyerekek meggyászolják a veszteséget, így hát kénytelen voltam elfogadni édesanyám hirtelen bekövetkezett halálát. Természetesen mindez abban az élethelyzetben cseppet sem volt elfogadható, hisz még csak 59 éves volt, és semmi előjele nem volt annak, hogy agyvérzést fog kapni, méghozzá olyan súlyosat, hogy a tízórányi élete, amelyet még a gépek tudtak számára biztosítani, csakis annak volt köszönhető, hogy a bátyámmal újraélesztettük. Ennek ellenére már ott, akkor tudtam, hogy vége. Ő elment. A teste maradt itt, a lelkével pedig cibálta az enyémet, és vitt messzire.
Bármennyire is fájt, muszáj volt itt maradnom, hiszen az egyéves kislányomnak szüksége volt rám. Nehéz időszak volt ez. Borzasztó nehéz. Kemény küzdelem volt elfogadni az elfogadhatatlant. Gyakorlatilag kiszakították az életemből azt a személyt, aki a világon az egyik legfontosabb volt számomra. Távozásával be nem töltött űrt hagyott maga után, és ezzel már együtt kell élnem. A legnagyobb bánatom az, hogy nem láthatja a lányaimat. Imádná őket!
Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak tudtam volna, hogy mikor következik be a halála, mert akkor mennyire máshogy csináltuk volna. A gyász egy szakaszában, és mostanság rájöttem és ha az orvosnak igaza volt, akkor a halála a lehető legirgalmasabb és legfájdalommentesebb volt.
Lélekromboló huzavona
Most itt állok 45 évesen, azóta már kétgyerekes anyukaként. Az apukám él. Részese lehetett mindkét lányom születésének, és foglalkozhatott velük. Nem volt maradéktalanul jó apa és nagyapa. A szüleim válása után anyukámmal maradtunk, és bár imádtam az apukámat, egy idő után kezdett tisztulni a kép, hogy miért döntött anyukám a válás mellett. A testvéremmel nemcsak a döntésüket fogadtuk el, de abba is beletörődtünk, hogy apukánk olyan, amilyen. A dohányzás gyerekkora óta az élete része volt, ahogy az abból fakadó, mélyről feltörő köhögés is. Az alkohollal pedig bensőséges kapcsolatot ápolt. Annyira, hogy az ilyen embert alkoholistának nevezik.
Ez az ember a szenvedélyei rabságában, vagy inkább bűvkörében élt. Azt is gondoltuk, hogy ezt az életformát büntetlenül nem tudja végtelenségig folytatni. Az időzített bomba ketyegett, majd robbant. Sztrók. Az agyállomány sérült, bénulás, a beszédközpont súlyos sérülése miatti afázia. Édesapám a saját testébe van bezárva. Amikor magánál van sír, hogy haza akar menni, mert haldoklókkal van egy szobában. A következő pillanatban pedig csak bámul egy pontot a plafonon, és nem tudom visszarángatni a valóságba.
Az állapot nem visszafordítható, habár javulás (akár) várható. Azonban több szerve is rosszalkodik, és az orvosok nem árultak zsákbamacskát: bármikor és bármire fel kell készülnünk. Virágnyelven fogalmaznak, de a kemény valóság az, hogy bármikor meghalhat.
Ez az ember egy bika. Fizikailag még erős, és fél a haláltól. Egyenesen retteg. Látom és tudom. Nem tud beszélni, mert a betegsége teljesen ellehetetleníti ebben, de azt mindig tisztán ki tudja mondani, hogy vigyem haza. A szívem pedig megszakad, mert nem tudom megtenni. Kezelések nélkül már rég meghalt volna.
Borzasztó ilyen állapotban látni azt az embert, aki világéletében optimista volt, és most eltűnik a szeméből az élet, a remény és vele együtt az optimizmus is.
Nem tudjuk mennyi van még hátra az életéből. Ez az élethelyzet arra is rávilágított, hogy milyen régen mondtam ki neki azt, hogy „szeretlek, apa!”.
Reálisan szemlélve szinte biztos, hogy ő már nem mehet haza, nem élheti azt az életét, amit ezelőtt. Ezen a ponton lép elő az a gondolatom, hogy bárcsak elaludna. Igen, gonosznak tűnik, de azt látni, hogy szenved, és a saját testébe van zárva még gonoszabb.
Halál, avagy a felnőtté válás tragédiája
Azt mondják, hogy az ember akkor nő fel igazán, ha meghalnak a szülei. Nos, Anyukám halálával félig felnőttem. Az egyetlen, ami valamelyest nyugalmat ad, hogy nem szenvedett. Ami miatt kicsit mindig belehalok az, hogy túl fiatal volt még a halálhoz. 59 évesen még unokáznia kellett volna, verseket írni, kirándulni, velem lenni.
Bármikor igazán felnőtté válhatok. Hallom az óra ketyegését, de fogalmam sincs, hogy meddig szenved még apukám és vele együtt mi is. A vég elkerülhetetlen. Nem tudok mit tenni, mint várni és bízni a csodában vagy a halálban.
Az érem mindkét oldalán voltam és vagyok. A hirtelen halált és a hosszadalmas tusát (ami még mindig tart) is kiadta osztályrészemül az élet. A halál az élet és a fájdalom vége. Akik itt maradnak, azoknak azonban mindenhogy fájdalmas, de az elnyúló szenvedés és a pillanatok alatt bekövetkező halál is segíthet a gyászfolyamatban. A szerettüket szenvedni látók szinte megkönnyebbülnek, ha végre bekövetkezik az elkerülhetetlen, mert tudják, véget ért a kín (mindenki esetében). A gyors elmúlásban pedig a fájdalommentesség vagy a pillanatnyi fájdalom nyugtatja a lelkünket.
Egy hozzáértő szerint a hirtelen bekövetkezett veszteség gyakori velejárója a társadalmi elszigetelődés, a depresszió, a rémálmok vagy az álmatlanság. Az itt maradottak kínosan ügyelhetnek arra – mondjuk egy autóbalesetben elhunyt hozzátartozó miatt -, hogy ne üljenek volán mögé. Tehát kerülik azt, ami a szerettük halálát okozta.
A megjósolható veszteség során ugyan végig kell nézni a szerettünk betegségét, elmúlását, de erre van idő felkészülni. Csakhogy sokak esetében a bánat, a veszteség gyötrő érzése már azelőtt az ember életébe telepedhet, mielőtt a szívünknek kedves személy távozik. A bánat enyhülésének a halál vethet véget.
