Tökéletes karrier, kiegyensúlyozott párkapcsolat, ragyogó közösségi élet – elvárják tőlünk, hogy mindenben helytálljunk. De mi van akkor, ha ez a „minden is” közben csendben kiéget minket?
Harminc lettem. Nem robbant be a konfettiágyú, nem lettem hirtelen bölcsebb vagy nyugodtabb. Csak fáradtabb. És ahogy körbenézek, nem vagyok ezzel egyedül. Egyre több harmincas nő fáradt. Kiégett. És nem azért, mert ne szeretnénk élni, vagy mert ne lenne bennünk tűz. Hanem mert túlégettük. Mert mi vagyunk az a generáció, amelyik mindent meg akart csinálni jól – és közben majdnem elveszítettük önmagunkat.
Mi vagyunk azok, akiknek azt mondták: „Tanulj sokat, hogy jó állásod legyen. Dolgozz keményen, hogy legyen karriered. Legyél független nő, aki nem szorul senkire. De közben azért legyél jó feleség, gondoskodó anya, szexi szerető, jó barát, mindig elérhető kolléga, empatikus hallgató és lehetőleg soha ne panaszkodj.” Ez egy szép, kerek csomag, csak éppen ember legyen a talpán, aki ezt hosszú távon bírja.
A kiégés nem egyik napról a másikra történik. Ez egy csendes erózió. Először csak nehezebben ébredsz. Aztán már nem örülsz annak, amit régen szerettél. Aztán elmaradnak a találkozók, ritkulnak a nevetések. A végén már csak robotpilótán működsz. Éled, de nem éled az életed.
A társadalmi elvárások harapófogójában élünk. Ha nincs gyereked, jön a kérdés: „Na, mikor lesz?” Ha van, akkor az: „Mikor jössz vissza dolgozni?” Ha sokat dolgozol, önző vagy. Ha nem dolgozol, eltartott. Ha nem vagy mindig pozitív, hálátlan vagy. Ha kiállsz magadért, akkor túl kemény. Ha megértő vagy, akkor „jól van, majd ő elintézi”. És mi, harmincas nők, próbálunk ezek között az ellentmondások között lavírozni. Sokszor úgy, hogy magunkra már nem is marad időnk.
Az online világ sem segít. A közösségi média görgetése közben mindenki boldognak tűnik. Gyönyörű gyerekek, boldog párkapcsolatok, ragyogó karrierek – mindenki másnak megy. Csak te vagy az, aki néha az asztalra borulva bőgsz este, vagy épp csendben várod, hogy múljon már el a nap. Pedig nem vagy egyedül. Csak erről kevesen beszélnek.
A kiégés nem mindig a munkából jön. Sokkal inkább abból, hogy folyamatosan teljesítenünk kell. Nőként. Emberként. A mindennapokban. És közben sokunknak nincs meg az a közeg, ahol ezt biztonságosan elmondhatnánk. Nincs időnk, energiánk vagy bátorságunk segítséget kérni. Azt hisszük, csak mi vagyunk gyengék.
De ez nem gyengeség. Ez egy generációs tünet. És ideje lenne beszélni róla.
Ideje lenne újraírni a szabályokat. Megengedni magunknak, hogy fáradtak legyünk. Hogy néha ne akarjunk erősek lenni. Hogy ne a tökéletesség legyen a cél, hanem az, hogy jól legyünk. Hogy lehessen nemet mondani. Hogy lehessen pihenni, kérdezni, hibázni.
Mert harmincas nőnek lenni nem egy túlélőtúra kéne, hogy legyen. Hanem egy életszakasz, amit megélhetünk – nem csak átvészelünk.
És talán az első lépés az, hogy kimondjuk: elegünk van abból, hogy mindent is csinálni kell. Elég volt a mosolygós kiégésekből. Kezdjük el újra magunkkal – és egymással. Mert más nem fog helyettünk megállni.
Mi viszont most megtehetjük.