Szerzőnk őszintén vall borderline személyiségzavaráról, és párja is megszólal, hogy megérthessük, milyen ez az állapot a másik szemszögéből.
Mindig a szélsőségek jellemeztek, pláne, ha érzelmekről van szó. Ez leginkább a párkapcsolataimban mutatkozott meg. Az elvesztéstől való félelem, a ,,nem vagyok elég jó”, ,,nem tudok megfelelni” gondolatok spiráljába kerültem, ami általában oda vezetett, hogy addig üldöztem a másikat, míg tényleg menekülőre fogta.
Borderline-személyiségzavar kontra szerelem
Amikor éppen feladtam a szerelmet, a kezembe nyújtották a papírt, mely igazolta a döntésemet. A diagnózis: borderline személyiségzavar. Ekkor döntöttem el, hogy nem teszek ki senkit annak, ami velem jár. Sokáig tartottam az elhatározásomat, miközben kemény munkát fektettem az önfejlesztésbe. A pszichiáteremmel addig mentünk vissza a múltamban, míg meg nem találtuk a probléma gyökerét. Mondhatnám, innentől könnyebb volt a fejlődés, de valójában a személyiségem egy részét sosem fogom tudni levetkőzni. Továbbra is úgy véltem, ezzel senki nem szeretne együtt élni.
Hiába gondoltam magamról, hogy képes leszek parancsolni a szívemnek, ennyire erős mégsem vagyok. Amikor találkoztam a tökéletes férfival, amint az érzelmek is előjöttek, próbáltam elkergetni. Még az elején menjen el, akkor talán kevésbé fáj. Nem ment, így végső kétségbeesésemben bedobtam neki a diagnózisom. Ez mindig bevált, de nála nem. Mint utólag megtudtam, rendesen beleásta magát a témába. Új volt neki a terep, ezért nem meglepő, hogy minél többet olvasott róla, annál ijesztőbbé vált. Mégsem adta fel, úgy vélte, együtt legyőzhetünk bármilyen akadályt.
Engedtem a csábításnak, de többször figyelmeztettem: nem biztos, hogy tetszeni fog neki, amit később lát majd. Csupán pár hónap kellett az első esetig, amikor idegességemben előtört a félelem, a világvége-érzés, amit csak azzal győzhetek le, ha véget vetek az életemnek. Sokkolta a látvány, de megragadta a kezem és visszahúzott a mélyről. Hiba lenne azt feltételezni, hogy a felismerés, hogy tényleg támogat és velem van, bármit teszek is, egyből a jó útra terelt. Azonban igyekeztem változni, ő pedig velem együtt változott.
A különböző cikkek és tanulmányok olvasása nem készíti fel az embert arra, amikor látja, hogy a kedvese küzd a démonjaival. Nem tudtam, mi tévő legyek, amikor először ragadott kést, én pedig rettegve figyeltem, mit képes magával tenni. Amikor az első vércseppek lehulltak a földre, úrrá lett rajtam a félelem, de igyekeztem higgadtan kezelni a történteket, ami úgy tűnt, segít is. Idővel sikerült megértenem, hogyan tudom megnyugtatni, amikor a legrosszabbat látja a világban, bennem. A technikám – bár nem mindig tudom alkalmazni – hogy erősen magamhoz húzom és biztosítom a szeretetemről.
Ez nem egy könnyű kereszt. Egy borderline-os személynek állandóan szüksége van a visszaigazolásra. Nem elégszik meg azzal, ha egyszer elmondják neki, hogy szeretik. Sokszor kell elmondani, akár egy nap többször is. Nem elégszik meg azzal, ha egyszer azt mondják, ő a legfontosabb és sosem hagyják el. Mindennap el kell mondani. Az agyunk képes a valóságtól teljesen elrugaszkodott elméleteket gyártani, és ha sikerült, nem tudjuk elengedni. És nem ez a legkisebb probléma. A nagyobb, amikor egyik pillanatban örömben úszunk, a következőben viszont dühösek vagyunk mindenre és mindenkire. Ekkor hajlamosak vagyunk bántani. Azzal bántani, ami a legjobban fáj a másiknak. Ettől bűntudatunk támad, a játszma pedig indul elölről. Megszámolni sem tudom, hányszor üvöltöttem vele, hogy tudom, ez senkinek nem kell, és sétáljon csak nyugodtan ki az ajtón. Senki nem akar egy szörnyeteggel élni, vállalja már fel és hagyjon el! Sosem ment el, minél inkább kértem, annál inkább maradni akart.
Minden embernek véges a türelme. Elmondom százszor, hogy szeretem, de néha dühít, amikor százegyedik alkalommal is visszakérdez. Dühít, amikor azt érzem, nem képes bízni bennem. Fáj, amikor el akar üldözni, ezt pedig mindenféle indokkal megmagyarázza. Viszont az elmúlt években rájöttem, ő is és én is képesek vagyunk fejlődni. Együtt pedig főleg! Nem lehetetlen ráhangolódni a másik érzéseire és előre látni a tekintetében azt, mikor jön a feketeleves. Ehhez idő kellett. Ha pedig valaki felvetné a kérdést, miért tartottam ki, az válaszom, hogy egy bordeline-os ember nemcsak a rossz dolgokat éli meg minden sejtjével, hanem a szeretet is.
Olyan mélységes szeretet ad, amit egy „átlag” embertől aligha kapunk. Minden összeesküvés-elmélet, minden összeomlás, minden düh eltörpül amellett, hogy mekkora a szíve. Sose láttam még embert késsel a kezében életveszélybe sodorni magát, és sose éreztem még azt, hogy valaki mindennel együtt, ami én vagyok, ennyire tud szeretni. Bármi ijesztő is volt az elején, amikor csak olvastam a borderline személyiségzavarról, az csak azért volt, mert sosem írták oda, hogy ezek az emberek mind hatalmas szívvel rendelkeznek.
A világ tele van előítéletekkel, még úgy is, hogy ma már a csapból is az folyik, fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen. Nem csak mások menekültek, amikor meghallották a diagnózisom, én is igyekeztem magam elzárni elölük. Egy barátnőmmel, aki hasonló személyiséggel rendelkezik, sokszor megtárgyaltuk, a legnagyobb csapda az, hogy olyan szenvedéllyel szeretünk, aminek mások képtelenek ellenállni. Ezt fegyverként akartam használni, majd rájöttem, inkább ebből a szenvedélyből táplálkozom és ezzel táplálom életem szerelmét. Ekkor vált igazzá, együtt bármilyen akadályt képesek vagyunk legyőzni. Még azt is, amit a világ annyira elítél.
Nyitókép forrása: Getty Images