Az anyák napja sokáig az egyik legszentebb ünnep volt az életemben: készültem rá, próbáltam mindig valami újat, jobbat kitalálni. Aztán ez egyszer csak megszűnt. Már nem tudok kinek adni, és megköszönni, hogy vagyok, hiszen ő már nincs. Már tudom, hogyan telik az anyák napja anya nélkül.
Valahogy az ember nem gondolja, hogy egyszer lesz anyák napja anya nélkül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ott van mellettünk az anyukánk, és ez mindig így lesz. Az anyák sebezhetetlenek: sosem betegek, vagy ha igen, akkor titkolják. Sosem sírnak, vagy ha mégis, elrejtik a könnyeiket. A Korintusiaknak írt I. levél egy részlete jut eszembe, mert az anyák valójában olyanok, mint a szeretet. Türelmesek, jóságosak, nem féltékenyek, nem kérkednek, nem is kevélyek. Az anyák nem tapintatlanok, nem keresik a maguk javát, nem gerjednek haragra, a rosszat nem róják fel. Ők mindent eltűrnek, mindent elhisznek, mindent remélnek, és mindent elviselnek. Természetesen ők sem tökéletesek, hiszen – bár néha elfelejtjük – az anyák is emberek, és ugyanúgy lehet rossz napjuk, mint nekünk.
Anyák napja anya nélkül – Át kell vészelni
Valójában nem gondoltam volna, hogy valaha arról kell írnom anyák napján, hogy milyen anya nélkül. Egyrészt azért, mert több kollégám megtette már helyettem, másrészt azért, mert fel sem merült bennem, hogy valaha ez megtörténik.
Valójában az idei a második anyák napja, ami így zajlik. 2022-ben május első vasárnapja előtt pontosan két héttel eldőlt, hogy nekem már soha nem lesz ünnep ez a nap – legalábbis úgy, ahogy addig volt. A tavalyi első anyák napja bár nem olyan volt, mint a többi, nem éreztem a súlyát. A Mamát felköszöntöttem, és sokat beszélgettünk, mert úgy éreztem, hogy át kell segítenem az első anyák napján, amit immáron csak nagymamai minőségében élvezhet. Nem volt könnyű neki, mert bár a gyereke meghalt, ő maga nem szűnt meg anyának lenni, csak már nincs, aki így szólítsa.
Nekem még szerencsére van kinek adnom, még ha ,,csak” a nagyanyám is. Idén már a második anyák napja lesz Anya nélkül, és még mindig nem változtak az érzéseim: értetlenül állok a tény előtt. Csak azt a rendkívül buta kérdést tudom megfogalmazni újra és újra, hogy ez most végleges, ő már nincs? Hiába telt el több, mint egy év a halála óta, továbbra sem jutott el az agyamig, hogy ez már így marad. Még akkor is csak minimálisan ütött szíven a fájó igazság, amikor nemrég a ruhái közt kerestem valami laza, nyári darabot. Éppen ugyanúgy állnak a dolgai a fehérneműktől kezdve a pólókon át a blúzokig. Hülye fejjel még most is úgy gondolom, hogy majd jön értük.
Egy kedves ismerősöm szerint sokkal tovább tart a gyászfolyamat, ha a kapcsolat nem volt ideális. Márpedig a miénk nem volt az. Nagyon más volt, mint én, és ezt nehezen tudta elfogadni. Én sokkal inkább álmodozom, mint ő tette, és kevésbé foglalkozom azokkal a dolgokkal, amiket fontosnak tartott, mint például a takarítás, vagy mindennek az élére állítása. Míg én hiszek a csodákban, és spirituális szempontból is hajlandó vagyok elfogadni egy-egy jelenséget, ő mindezeket hülyeségnek tartotta.
Ő már tudja, hogy valóban hülyesége-e, én pedig talán annak köszönhetően nem rokkantam bele az elvesztésébe, hogy úgy gondolom, hogy még van valahol. Mert olyan nincs, hogy ne legyen! Nehezen fogadta el, hogy képes vagyok így látni a világot, de valójában pont a köztünk lévő egyik legnagyobb ellentét miatt érzem őt közel magamhoz – nem csak anyák napján.
Nyitókép forrása: Getty Images