Rozsnyik Borbála, pszichológus segít abban, hogy soha többet ne úgy gondolj a terápiára, ami csak akkor szükséges, ha baj van, hiszen pont a baj megelőzése lenne vele a cél.
Már most, az elején szeretném lelőni a poént: ha az olvasóban már felmerült a fenti kérdés, akkor valószínűleg érdemes pszichológushoz fordulnia – vezette be mondandóját Rozsnyik Borbála, aki segít eloszlatni néhány tévhitet a pszichológus-szakmával kapcsolatban!
Tévhit: Pszichológushoz az jár, aki bolond
Milyen témákkal kereshetek fel szakembert?
„Pszichológushoz járni ma már nem a „bolondok” kiváltsága; bár én személy szerint nem is hiszek ebben és az ehhez hasonló kifejezéskben. Azt gondolom (ahogy a ma praktizáló pszichológusok legnagyobb része), hogy alapvetően egészséges emberek kerülhetnek olyan élethelyzetekbe, amelyek akár okozhatnak olyan „tüneteket”, amik a hétköznapi értelemben furcsák, de leginkább zavaróak lehetnek számukra” – mondta a szakértő. Egy kicsit leegyszerűsítve például: majdnem minden ember a kultúránkban átél élete során legalább egy pánikrohamot, de mindenki másképp éli ezt meg: van, akivel utána soha többet nem fordul elő, és nem is gondol többet erre az epizódra, és van, aki elkezd attól rettegni, hogy megismétlődhet a pánikroham, elkezdi kerülni az olyan helyzeteket, amelyekben előfordulhatna, majd egészen addig súlyosbodik a szorongása, hogy nem képes elhagyni a lakását. A legtöbbi lelki zavartól szenvedő ember számára az egyik legsúlyosabb tényező pont az, hogy tudja, hogy irracionálisan viselkedik: ahogy a pánikbeteg is valójában tudja, hogy nem fog szívrohamot kapni a villamoson, úgy a kényszerbeteg is tisztában van vele, hogy nem ő lesz a felelős a szerettei haláláért, ha nem pontosan ötvenhétszer kapcsolja fel és le a lámpát, mégis muszáj megtennie, hogy szorongását enyhítse, miközben attól fél, hogy megbolondult, és esetleg senkinek nem mer beszélni a nehézségeiről.
„Amikor az előzőekhez hasonló, mindennapi életét megnehezítő problémákkal (szorongásos zavarok, depresszió, pánikzavar, fóbiák) küzd valaki, kézenfekvőnek tűnik, hogy pszichológushoz forduljon. Segítségre lehet szükségünk akkor is, ha életünkben aktuálisan nehéz szakaszba értünk: elvesztettünk egy számunkra fontos személyt (halál, vagy akár egy szakítás által), úgy érezzük, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk az életünkkel és talán kissé félünk felnőni, vagy például a karantén okozta bezártság megy már az idegeinkre. Talán ma még kevésbé köztudott, hogy testi tünetekkel is fordulhatunk pszichológushoz: az orvosi kezelés mellett sokat tud lendíteni a gyógyuláson, ha a problémák lelki vonulatával is foglalkozunk – például bőrgyógyászati, emésztőrendszeri, nőgyógyászati, gerincproblémák esetén kifejezetten. A legtöbben azonban egészen „hétköznapi” nehézségekkel keresnek fel szakembert: legyen az egy párkapcsolati nehézség, családi problémák, vizsgadrukk és lámpaláz, kommunikációs készségek fejlesztése, vagy egyszerűen önmaga jobb megismerése” – mondta el Rozsnyik Borbála.
Tévhit: Aki nem tudja saját maga megoldani a problémáját, az nem elég erős
Miért van szükség pszichológusokra?
A pszichológusok is legalább három évig járnak „önismeretbe” vagy „sajátélménybe” a továbbképzéseik során, hogy egyfelől megtapasztalják, milyen „a másik fotelban” ülni, másrészt, hogy a lehető legjobban megismerjék legfőbb munkeszközüket: saját személyiségüket. Pedig hosszú éveken keresztül tanulnak az emberi lélekről, és így saját magukról is, ahhoz viszont, hogy még közelebb jussanak saját személyiségük, nehézségeik, elakadásaik, érzékeny pontjaik és erősségeik megismeréséhez, szükségük van egy másik ember szemszögére, visszajelzéseire.
„Kicsit olyan ez, mint mikor reggel felöltözünk: ellenőrizzük a ruháinkat, hogy elég tiszták-e, nem gyűröttek-e, felvétel után esetleg lesöprünk egy hajszálat a nadrágunkról, vagy az is lehet, hogy már gombolás közben érezzük, hogy szorít az ing/blúz, és inkább egy másikat veszünk ki a szekrényből, teljes képet viszont csak akkor kapunk fizikai megjelenésünkről, amikor belenézünk a tükörbe, egy kicsit forgolódunk előtte, és rádöbbenhetünk, hogy hátul felszaladt a harisnyánk, vagy mégsem passzol a csíkos nadrág a kockás inggel. Az ember társas lény: mindenki tud magáról olyan titkokat, amit senki más a világon nem tud róla, ugyanakkor barátaink, családunk, munkatársaink vagy az akár utca embere is láthat rajtunk olyasmit, amiről mi magunk nem is tudtunk. A pszichológusnak pedig pontosan az a feladata, szakmája, hogy segítsen meglátni ezeket a vakfoltokat önmagunkban – a tükörhöz hasonlóan, de annál melegebb, számunkra aktuálisan befogadható módon” – pontosított a szakember.
Tévhit: Vannak barátaim – miért fizessek egy idegennek, aki csak hümmög és bólogat?
Mit érdemes tudni, hogyan érdemes elindulni?
A pszichológusi rendelőről sokaknak juthat eszébe a klasszikus analitikus kép, amelyben a „beteg” a kanapén hanyatt fekszik, mögötte pedig a terapeutája megértően bólogat az egész ülés alatt.
Ez már a múlté! Manapság már nemigen lehet belefutni ebbe a képbe, ha pszichológushoz fordul valaki. Valószínűleg ahány pszichológus, annyiféle módszer létezik, de általában egymással szemben ül szakember és kliens, és beszélgetnek.
„Pszichológus az, aki öt éven keresztül tanult egyetemen az emberi lélek működéséről, így a legtöbb baráti beszélgetéshez képest speciálisabb felkészültséggel tudja azt a bizonyos tükröt tartani, tapasztaltabb a szempontok megtalálásában, a jó kérdések feltevésében. A másik fontos szempont, hogy a pszichológus nem beszél önmagáról – vagy ha esetleg igen, azt is azért teszi, mert úgy érzi, hogy abban a pillanatban a kliensnek tud segíteni a megosztással, a kliens problémájának megoldását segíti a feltárulkozás. Egy baráti beszélgetésben általában eljön az a pillanat, mikor a szerepek megcserélődnek, és a mesélőből lesz a hallgató, a tanácskérőből a tanácsadó, a pszichológusi munkában viszont mindig a kliensen marad a fókusz” – nyugtatott meg mindenkit Borbála.
Így még akkor sem egyenlő a terápiával vagy konzultációs folyamattal a baráti beszélgetés, ha a barátunk történetesen pszichológus.
„Ezt hívják a szakmában „kettős kapcsolat tilalmának”, azaz a pszichológus és a kliens sem a közös munka előtt, sem utána nem válhatnak barátokká, szerelmespárrá, vagy mondjuk kollégákká” – tette hozzá.
De mi a helyzet akkor, ha egy barátunk pszichológus?
„Ha van pszichológus barátunk, megkérhetjük, hogy segítsen nekünk megfelelő szakembert találni, sokszor ugyanis nem is tűnik olyan könnyű feladatnak eligazodni a sokféle végzettségű és ezerfélre módszerrel dolgozó szakember között. Igen, a pszichológus számára az egyetemi oklevél megszerzése még nem közel sem jelenti tanulmányai végét: egyrészt előbb-utóbb szakképzést kell választania, másrészt szemléletet, amelyben dolgozni fog (pl. valamilyen dinamikus vagy kognitív-viselkedésterápiás irányzatot), és emellett még különböző módszereket, amelyeket használhat a munkája során (pl. hipnózis, családterápia, relaxációs technikák, stb). Leendő kliensként is érdemes átgondolni, hogy milyen jellegű a problémánk, milyen szakképzettségű szakemberhez kell forduljunk, vagy van-e preferenciánk akár a módszerrel kapcsolatban (van, akit azzal lehet kikergetni a világból, ha az álmairól kell beszélnie, van, akit azzal, ha táblázatokat kell töltögetnie). Felhívhatjuk a lakhelyünkhöz/munkahelyünkhöz közeli rendelő központi számát, ahol a problémánk rövid leírása alapján tudnak megfelelő szakembert ajánlani, de több internetes felület is létezik, ahol pszichológusok között lehet böngészni. Számos ingyenes, TB-támogatott lehetőség létezik (pl. kerületi családsegítő vagy egészségfejlesztési iroda) arra az esetre, ha anyagilag nem tudjuk megengedni magunknak, hogy magánpraxisba menjünk. Ritkán előfordulhat, hogy valamiért mégsem működik a „kémia” az adott szakemberrel, ilyenkor ne féljünk ezt jelezni, és akár váltani; valamennyi szimpátia mindenképp szükséges ahhoz, hogy sikeres legyen a közös munka, hiszen végtére a pszichológus és a kliens közötti kapcsolat is egy emberi kapcsolat” – válaszolta Borbála.
Borítókép forrása: Pexels
