Az újévi fogadalom sokak számára ismert jelenség, különösen, ha az egészséges életmódról van szó. ,,Elsejétől majd diétázom és mozgok!” – gyakran halljuk e szavakat mások szájából, de akár a sajátunkból is. Szerzőnk sincs ezzel másképp, ő is nekiállt mozogni, és elmondja a tapasztalatait, hátha magával ránt pár újoncot az ismeretlenbe!
Nem ez az első olyan újévi fogadalom részemről, ami érinti a mozgást és a diétát. Minden évnek reményteljesen vágok neki, aztán rájövök, hogy túl gyenge vagyok ahhoz, hogy bármit megtartsak. Ennek ellenére mindig belekezdek, és általában a futást választom mozgásformául, mert ez az, amit a leginkább el tudok viselni. Bizonyára sokan megköpködnének, de én tényleg az az ember vagyok, aki mindenféle sportot utál művelni: endorfin ide vagy oda, nekem nem adja meg azt a mással nem pótolható örömet, amiről a sportimádók beszélnek.
Volt, hogy négy hónapig heti háromszor kijártam, nagy nehezen lefutottam párszor a 10 km-t, de akkor sem éreztem azt, hogy ez valami fenomenális érzés lenne. Lehet, hogy azért is, mert nem fejlődtem úgy a futás során, ahogy illene, ráadásul nem is olvadtak úgy tőle a kilók, ahogy fórumokon olvastam.
Talán formálódtam, de nem volt igazán szemmel látható, csak akkor, ha mellette csak és kizárólag salátán éltem. A teljesítményem is megállt egy ponton: nekem a 10 kilométer ténylegesen a jéghegy csúcsa volt. Ha ennél többet futnék, szerintem ténylegesen belehalnék, mert a célnál is sokszor úgy éreztem, hogy kishíján összeesek. Egyszer a férjemnek szinte szó szerint a hátán kellett hazahoznia egy ilyen futás után. Én nagyon büszke voltam magamra, hogy teljesítettem a távot, ezért nem esett jól, hogy szerinte csak tönkreteszem magam, de még az is lehet, hogy igaza van. Legnagyobb szerencsémre hiába van rajtam túlsúly, a térdeim még sosem panaszkodtak a futás miatt, úgyhogy csak remélni merem, hogy ez így is marad!
Minden nehézség ellenére a futás előnnyel indul a benti sportokhoz képest, mert az sosem jött be, hogy bent a szobában felüljek a szobabiciklire vagy hogy nekiálljak a tévé előtt tornázni. Előbb megyek ki esőben futni, mint hogy ezekbe belekezdjek.
Újévi fogadalom: ismét felhúzni a futócipőt
A futós múltamról korábban már írtam, most azonban a jelen a téma! Három éve nem futok már, de most már olyan vállalhatatlan a helyzet, hogy kénytelen vagyok mozogni, ezzel remélve, hogy a nagy nehezen ledolgozott kalóriákat nem akarom mindenáron csokival pótolni.
Szenvedéseimet megörökítendő, Tiktok-csatornát is csináltam, és természetesen nem puszta önzetlenségből. Ugyan cél, hogy motiváljam azokat, akik hozzám hasonlóan irtóznak a sport bármely formájától, nekem is fontos, hogy legyen nyoma, mert így nem tudom elsumákolni a futásokat.
A saját magam által kreált táblázatomat használom, ami ugyan lassabban építi fel az 5 km-t, mint lehetne, régebben csak így működött, hogy elég időt hagytam magamnak ahhoz, hogy felkészítsem bálna testemet a táv teljesítésére.
Büszkén jelentem, az első hetet teljesítettem! Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, sőt, mintha a futóénem már az első alkalommal magához tért volna! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mennyire volt kedvem kimenni, de ezek még nem olyan távok, hogy belehalhassak, sőt, de arra pont jók, hogy újra magához térjen a tüdőm, és lábaim is érzékeljék, hogy vége a tespedésnek.
Bár hetente háromszor nem kell boltba járni, szeretem összekötni a kellemetlent a hasznossal, úgyhogy az utolsó futás annyiból állt, hogy elmentem tejszínért. Szerencsére nem futok olyan gyorsan, hogy mire hazaérjek, kicsapódjon belőle a zsír, és vaj legyen belőle, de azért bizonyára több szemtanú fejében megfordult, hogy ki ez a hülye, és miért ilyen sürgős neki, hogy hazaérjen azzal a tejszínnel.
Legnagyobb szerencsémre az időjárás nagyon baráti: 9-10 fok volt a héten enyhe széllel, így elkerült az első futás utáni állandó megfázás.
Az újévi fogadalom tehát jól indul: az első hetet tartottam, a kérdés csak az, hogy a futás idejének és távjának emelkedésével egyenes arányban csökken-e a lelkesedésem.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
