Szerencse kell a szerelemhez?

A címből asszociálva talán azonnal az a dal juthat eszünkbe, hogy „Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém”. Tényleg így van? Szerencse (is) kell hozzá?

Álmodozhatunk egy boldog családi idillről gyermekkorunkban, amelyet majd felnőttként élünk meg, de a valóság olykor a földre kényszerít és komoly tapasztalásokat mér ránk. Még ha több kapcsolatot is maga mögött tud az ember – vagyis önmagát párkapcsolatra alkalmasnak tartja –, sokkal nagyobb kérdés az, hogy a jelenben miért nincs mellette az igazi?

Tényleg a szerencsén múlna?

Kétségtelenül sok szingli ember éli az egyedüli, de nem feltétlenül magányos életét. Ha el is jut odáig, hogy már el tudna maga mellett valakit képzelni, arra nincs személyre szabott recept, hogyan, hol és mikor találja meg azt, aki hozzá a legillőbb. A társkeresésre nincs általános megoldás. Többféle módon keresheti a párját egy szingli (társaságba járás, társkereső oldalak), míg az is egy megoldás, hogy a sorsra bízza magát.

A többszöri szakítás, a csalódások a reményvesztettségig vezethetik el az embert. Mindenki megélhetett már kisebb, nagyobb drámákat a magánéletében. A szakításokhoz nem lehet hozzászokni, mint ahogy az újrakezdésekre sem vágyunk. Van, aki mégis újból és újból ott találja magát, hogy megint egyedül van.

A csalódás majdcsak szükséges momentuma életünknek, de aki egymás után többször is ugyanabban és egyedül találja magát, hajlamos azt gondolni, hogy csupán arról van szó, hogy nincs szerencséje ebben az ügyben. Ha rá is köszönt egy új szerelem, az sem biztos, hogy tartós, így ismét a földre zuhanva elkönyveli, megint nem volt szerencséje. Megint nem jól választott. Pszichológusok is megfigyelték azt, hogy az emberek hajlamosak hasonló társat keresni maguknak. A páciensek megfigyelése során azt vették észre, hogy a tudatalattijuk erősen dolgozik bennünk és kihat a választásaikra.

Inkább az agyunkon múlna?

Az agyunk nagyon is nagy hatást gyakorol párkapcsolatainkra. Az agyunknak van egy olyan egyszerű rétege, amely az életfunkcióinkat szabályozza. Ez az agytörzs. A limbikus rendszernek köszönhetjük az érzelmeket és azok megnyilvánulásait, az agykéreg pedig mindent ok-okozatként kezel, és ennek köszönhetően figyelünk meg, döntünk, tervezünk, cselekszünk. Az agytörzs a túlélésre koncentrál és azzal a tapasztalással van felvértezve, amelyet szüleinktől kaptunk, láttunk, tapasztaltunk. Már gyermekkorban eldől, hogy ősagyunk, azaz az agytörzs mit raktározott el. Ha jelen volt az agresszió, az érzelmi elhanyagolás, akkor azt cipeljük magunkkal tudattalanul is. Még a legtökéletesebb gyermek-szülő kapcsolatban is szerez a gyermek láthatatlan sebeket, már csak az nem mindegy, hogy ezek milyen mélyek. Arról is szó lehet, hogy a szülő gyermekkorában szerzett sebeket adja tovább saját gyermekének. Emellett pedig a rossz tapasztalatok is nyomot hagynak. Éppen azért keresünk olyan személyeket, akik a sérülést okozókhoz hasonlítanak, hogy bizonyos ponton átírhassuk a történéseket. Mintha csak egy részletet kellene átdolgozni egy könyv fejezetében és akkor happy end is lehetne. Abban bízunk, hogy most minden másképp fog történni. Aztán az a kapcsolat is semmivé válik. Miután ezt többször megéljük, magunkat tekintjük áldozatnak, holott magunkat, a döntéseinket kellene felülvizsgálni és megtalálni azt az egy szálat, amely ugyanarra sodor.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Egy író azt állítja, Vilmos hercegnek volt pár internetes kapcsolata celebekkel