A gyereknevelés a legtöbb szülő számára komoly kihívást jelent, hiszen minden életkornak megvannak a maga nehézségei. Egy dackorszakos óvodás és egy lázadó kamasz is egyaránt feladja a leckét az édesanya és édesapa számára. Melinda Wenner Moyer könyve azonban nagy segítség lehet abban, hogy hogyan kezeljük a kritikus pillanatokat.
Egyik jól ismert kísérletükben Bandura és kollégái három–hat éves gyerekeket hívtak be egy szobába, ahol azok közösen nézték, ahogy egy másik felnőtt játszott. Néhány gyermeknek azt mutatták, ahogy a felnőtt megüt, elfenekel és verbálisan bántalmaz egy babát, míg mások azt látták, hogy a felnőtt nyugodtan játszik a babával. Ezután a gyerekeket egyenként átvitték egy másik szobába, ahol frusztrált állapotba hozták őket: miután néhány percig menő, új játékokkal játszhattak, közölték velük, hogy többé nem kaphatják meg azokat, és visszavitték őket az eredeti szobába, ahol húsz percig más játékokkal játszhattak, köztük a korábbi jelenetben látott babával.
Azok a gyerekek, akik azt látták, hogy a felnőtt bántja a babát, a többi gyereknél sokkal nagyobb valószínűséggel maguk is rárontottak a babára, és sokan újra és újra és újra bántalmazták.
Ez a kísérlet lényegében most is zajlik hazánkban, csak nagy léptékben. A korábban hatalmon lévők voltak a felnőttek, akik mindenkinek megmutatták, hogy a rasszizmus, a szexizmus, a bántalmazás és az agresszió nemcsak hogy rendben van, de ők mindezt gyakorolják is.
Ennek eredményeképpen aggasztó módon változik a fiatalok viselkedése és értékrendje. A kutatások szerint az egyetemisták kevésbé empatikusak, mint egy évtizeddel ezelőtt – kevésbé valószínű, hogy együttéreznek a nehezebb sorsúakkal, emellett kevésbé próbálják beleélni magukat mások helyzetébe. Amikor egy középiskolai tanárnő megtudta, hogy ezen a könyvön dolgozom, így foglalta össze a mai gyerekekkel kapcsolatos gondolatait: „Túl sok a seggfej.”