Kevés könyv tud úgy szórakoztatni, hogy közben kényelmetlen olvasni: A Beatriz Serrano Elégedetlenség című regénye kegyetlen tükröt tart a kiégett generációnknak.
Kevés könyv tud úgy szórakoztatni, hogy közben egyre kényelmetlenebb legyen olvasni. Beatriz Serrano Elégedetlenség című regénye pontosan ezt csinálja. Vicces, cinikus, kegyetlenül ismerős, és néhány fejezet után világossá válik, hogy nem egyszerűen egy nőről olvasunk, aki gyűlöli a munkáját. Hanem rólunk. Arról a generációról, amelynek azt mondták, tanuljon, legyen ambiciózus, építsen karriert, találja meg a hivatását, majd harminc-egynéhány évesen arra ébredt, hogy már attól elfárad, ha meglátja a Teams ikonját.
Végre egy nő, aki nem akar CEO lenni
Marisa Madridban dolgozik egy reklámügynökségnél, utálja a munkáját, nem érdekli különösebben a ranglétra, nem akar példát mutatni a LinkedInen, és esze ágában sincs úgy tenni, mintha a következő prezentáció lenne élete nagy lehetősége. Már ettől felszabadító főszereplő. Az elmúlt években rengeteget hallottunk arról, hogyan váljunk sikeresebbé, produktívabbá és hatékonyabbá: keljünk korábban, legyen reggeli rutinunk, optimalizáljuk az időnket, építsünk személyes márkát, és természetesen mindig legyen előttünk egy következő cél. Marisa ezzel szemben sokszor egyszerűen csak azt szeretné, ha békén hagynák. Ettől még nem lusta. Dolgozik, mert pénzre van szüksége, szereti a szép dolgokat, vannak igényei, és pontosan tudja, hogy a szabadság romantikus gondolata gyorsan elveszíti a varázsát, amikor megérkezik a lakbér. Serrano ebben az ellentmondásban fogja meg nagyon jól a modern munkavállaló helyzetét: tudjuk, hogy nem akarjuk ezt, közben azt is tudjuk, hogy nem tudunk egyszerűen kisétálni belőle.
Elhittük, hogy szeretnünk kell a munkánkat
Számomra itt kezd igazán erőssé válni a könyv. A milleniál generáció ugyanis nem egyszerűen azt az üzenetet kapta, hogy dolgoznia kell, hanem azt is, hogy szeretnie kell dolgozni. Találd meg a szenvedélyed, csináld azt, amit szeretsz, valósítsd meg önmagad, építs karriert – és ha mindezt jól csinálod, a munka nem kötelesség lesz, hanem az identitásod fontos része. Remekül hangzott egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a szenvedélyünknek is vannak Excel-táblái, teljesítményértékelései, értelmetlen meetingjei és vasárnap este érkező üzenetei. A munka és az önmegvalósítás összemosása létrehozott egy különös csapdát is: ha nem szeretjük, amit csinálunk, már nemcsak rossz állásunk van, hanem könnyen úgy érezhetjük, hogy rosszul választottunk életet. Mintha személyes kudarc lenne, ha egy munka egyszerűen csak munka.
A céges kultúra néha egészen abszurd
Serrano legjobb megfigyelései közé tartozik, ahogyan a modern munkahely sajátos színházát ábrázolja. Azt a közeget, ahol nem egyszerűen kollégák vagyunk, hanem egy csapat, rosszabb esetben egy család; ahol nem problémák vannak, hanem kihívások, nem túlterheltek vagyunk, hanem kilépünk a komfortzónánkból. A regény egyik fontos eseménye egy céges csapatépítő, ami tökéletes terepet biztosít Serrano fekete humorának. Mert valaki egyszer kitalálta, hogy nem elég heti öt napot együtt töltenünk, közösen meetingelnünk, ebédelnünk és ugyanazokon a projekteken dolgoznunk, a munkahelynek a szabadidőnkből is jár egy szelet, amelyben szervezetten kell jól éreznünk magunkat egymással. Az Elégedetlenség ezeket a helyzeteket nem is akarja különösebben eltúlozni. Nincs rá szüksége. Elég megmutatnia őket ahhoz, hogy felismerjük, mennyi furcsaságot fogadtunk már el teljesen normálisnak.
A kiégés nem mindig összeomlás
Az Elégedetlenség egyik legerősebb része számomra az, ahogyan Marisa kiüresedését ábrázolja. Nem omlik össze minden második oldalon, nem hagyja ott egyik pillanatról a másikra az állását, és nem vonul el egy távoli helyre új életet kezdeni. Bejár dolgozni, beszélget, elvégzi a feladatait, vagyis kívülről működik. Belül viszont egyre kevesebb kapcsolata van azzal, amit csinál. Ez a fajta kiégés sokkal ismerősebb lehet, mint a teljes összeomlás: amikor az ember még képes teljesíteni, csak már nem érdekli, amit teljesít. Felkel, elindul, megnyitja a laptopját, válaszol az e-mailekre, miközben egyre gyakrabban gondol arra, hogy tényleg ebből kell-e állnia az életének a következő harminc évben. Serrano humora itt válik igazán fontossá, mert Marisa számára a cinizmus egyfajta védekezés is. Ha már nem tud hinni a rendszerben, legalább nevethet rajta.
Mikor lett a munkából személyiség?
Olvasás közben sokszor eszembe jutott, milyen természetesen beszélünk saját magunkról a munkánkon keresztül. Mit csinálsz? Hol dolgozol? Milyen pozícióban vagy? Merre szeretnél továbblépni? Mintha egy ember értékéről rengeteget elmondana, milyen titulus szerepel az e-mail-aláírásában. Közben egyre többen érzik azt, amit Marisa: nem akarják, hogy a munkájuk legyen az életük központi szervezőelve. Ez nem feltétlenül az ambíció elvesztését jelenti. Sokkal inkább annak felismerését, hogy szeretnénk valamit megtartani magunknak is abból az energiából, időből és figyelemből, amelyet éveken keresztül szinte automatikusan a munkának adtunk. Mert lehet szeretni a szakmánkat úgy is, hogy nem akarunk neki élni, és lehet jól dolgozni anélkül, hogy a pozíciónkból építenénk fel a teljes identitásunkat.
Azért vicces, mert túlságosan ismerős
Rengeteget nevettem az Elégedetlenségen, de ritkán volt felhőtlen ez a nevetés. Serrano fekete humora mögött végig ott van a szorongás, a magány, az elidegenedés és annak felismerése, milyen könnyű beleragadni egy olyan életbe, amelyet soha nem választottunk volna tudatosan. Számomra ettől lett az Elégedetlenség az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam. Nem próbál motivációs tanácsokat adni, nem mondja meg, hogyan mondjunk fel, hogyan találjuk meg önmagunkat, vagy hogyan építsünk új életet három egyszerű lépésben. Egyszerűen megmutat egy rendszert, amelyet annyira megszoktunk, hogy már alig vesszük észre a visszásságait. Nevetünk Marisán, nevetünk a kollégáin, a csapatépítőn és a vállalati bullshit minden apró részletén, majd egyszer csak rájövünk, hogy az egész azért ennyire vicces, mert ijesztően sok minden ismerős belőle.
Forrás: moly / Képek: moly