Nem mindenki érzi jól magát nagy társaságokban, és ezzel semmi probléma nincs. Egyre többen ismerik fel, hogy a mély, őszinte kapcsolatok sokkal fontosabbak számukra, mint a hatalmas baráti körök és a folyamatos közösségi élet.
Sokáig azt gondoltam, hogy valami nincs rendben velem azért, mert nem szeretem a nagy baráti társaságokat. Miközben mások könnyedén mozognak tízfős vacsorákon, közös nyaralásokat szerveznek vagy hatalmas baráti körökkel veszik körül magukat, én mindig jobban éreztem magam kettesben vagy kisebb társaságban. És őszintén? Sokáig szégyelltem ezt.
Egy terápiás beszélgetés során mondtam ki először hangosan, hogy szorongok attól, mennyire nehezen viselem a nagyobb társasági helyzeteket. Nem arról volt szó, hogy ne szeretném az embereket. Voltak és vannak barátaim, ráadásul egészen különböző személyiségek találtak meg az évek során. Inkább az zavart, hogy miközben mások természetesen működnek nagy közösségekben, én egy idő után mindig elfáradok bennük.
Nem mindenki társasági ember
A terapeutám egyszerű választ adott: akkor ne erőltessem. Elsőre túl könnyűnek tűnt ez a mondat, mert valójában nem arra kerestem a választ, hogyan kerülhetném el ezeket a helyzeteket. Hanem arra, hogy miért érzem magam furcsának miattuk. Miért alakult ki bennem az az érzés, hogy a nagy baráti társaság valamilyen társadalmi sikerességet jelent? Talán azért, mert ezt látjuk mindenhol. Filmekben, sorozatokban, a közösségi médiában. A tökéletes élethez mintha automatikusan hozzátartozna egy nagy, összetartó társaság. Közös nyaralások, születésnapok, lánybúcsúk, spontán vacsorák és végeláthatatlan csoportképek.
Mintha az ember értékét részben az határozná meg, hány ember veszi körül. Én viszont mindig jobban szerettem az egyéni kapcsolatokat. Azokat a beszélgetéseket, ahol valóban figyelni lehet a másikra. A csendesebb találkozásokat, amelyek után nem érzem magam teljesen kimerültnek. Mert számomra a nagy társaság sokszor nem felszabadító, hanem nyomasztó volt.
A mély kapcsolatok többet érnek
Emlékszem olyan alkalmakra, amikor már egy nagyobb vacsora előtt is szorongtam. Volt, hogy csak azért ittam meg pár italt előtte, hogy lazábbnak tűnjek. Máskor egy közös nyaralás gondolatától szorult össze a gyomrom, pedig mindenki lelkesedett érte körülöttem. Sokáig azt hittem, ez önzőség vagy túlérzékenység. Pedig az évek során rájöttem, hogy egyszerűen nem minden ember ugyanúgy kapcsolódik másokhoz.
Van, akit a nagy közösségek töltenek fel, és van, akinek a kisebb, intimebb kapcsolatok adnak biztonságot. Ettől egyik működés sem jobb vagy rosszabb, csak más. Az egyik legnagyobb tévedésünk az, hogy a barátságokat még mindig mennyiségben mérjük. Hány ember vesz körül minket, hány programunk van, hány emberrel tartjuk a kapcsolatot egyszerre. Közben pedig sokszor pont a legszűkebb kapcsolatok a legőszintébbek.