A királyi családban a szeretet kimutatása ritkán volt része a hagyománynak – és ez Vilmos herceg és Erzsébet királynő kapcsolatát is formálta. Bár mindig mély tisztelet kötötte össze őket, a valódi közelség csak az évek múlásával, a protokoll mögött bontakozott ki.
A brit királyi családban a közelség sosem volt magától értetődő. A protokoll, a rang és az elvárások olyan falakat építenek, amelyeket még a családtagok sem mindig tudnak áttörni. Vilmos herceg nemrég arról beszélt, hogy fiatalabb korában nagymamájával, Erzsébet királynővel a viszonya tiszteletteljes, de távolságtartó volt. Bár mindig nagyra becsülte őt, kapcsolatuk inkább hivatalosnak, mint bensőségesnek tűnt.
A királyi nevelés ára
A királynő generációja a fegyelem, a kötelesség és a méltóság mentén élt. A szeretet kimutatása nem volt természetes, a gyengédség helyét sokszor az elvárások és a felelősségvállalás vette át. Vilmos gyerekként ebbe a merev rendszerbe nőtt bele, ahol az érzelmeket ritkán mondták ki hangosan. Nagymamáját inkább az ország vezetőjeként látta, mint nagymamaként.
Nagymama vagy uralkodó?
Ahogy azonban telt az idő, és Vilmos felnőtté vált, a kapcsolatuk lassan átalakult. A formális beszélgetéseket felváltották a közvetlenebb pillanatok, a hivatalos látogatásokból családi beszélgetések lettek. Erzsébet a nyolcvanas éveire sokkal nyitottabbá, derűsebbé vált, és az unokáival való kapcsolata is oldottabb lett. Vilmos ekkor már nemcsak az uralkodót látta benne, hanem az idős asszonyt is, aki mögött évtizedek tapasztalata és bölcsessége állt.
Az idő hozta közelebb őket
Bár a kapcsolatuk sosem volt túlzottan érzelmes, a kölcsönös tisztelet mindig jelen volt. Az utolsó években pedig mintha mindketten megengedhették volna maguknak, hogy elengedjék a királyi protokollt, és egyszerűen csak nagymama és unoka legyenek.
Talán ez a történet is megmutatja, hogy a közelség nem mindig adott – néha idő kell hozzá, hogy a szerepek mögül előbújjon az ember.
Forrás: Pagesix / Képet: Getty
