Az érzelmi érettség manapság olyan fogalom, amiről mindenki beszél, de kevesen gyakorolják.
A Vogue nemrégiben arról írt, hogy az érzelmi felnőttség nem korhoz kötött, sokkal inkább döntés és tudatosság kérdése. És milyen igaz: ismerünk 20 éveseket, akik képesek mély önreflexióra, és 50 éveseket, akik még mindig másokat hibáztatnak mindenért.
A felelősségvállalás luxus lett
Ma a társadalom gyors megoldásokat kínál: ha valami rossz, cseréld le, lépj tovább, töröld ki. Ez a mentalitás beszivárgott a kapcsolatainkba is. Könnyebb lelépni, mint leülni és őszintén beszélgetni. Az érzelmi érettség viszont pont erről szól: felismerni a saját hibáimat, bocsánatot kérni, vállalni a következményeket. Ez ma már szinte forradalmi tettnek számít.
Miért félünk a nehéz beszélgetésektől?
Talán azért, mert az érzelmi érettség kényelmetlen. Azt jelenti, hogy szembenézek nemcsak másokkal, hanem önmagammal is. Bevallom, ha féltékeny vagyok. Kimondom, ha fáj. És közben meghallgatom a másikat – nem azért, hogy visszavágjak, hanem hogy értsem. Ez sokkal nehezebb, mint látványos posztokkal „önismeretet” imitálni.
Az igazi érettség csendes
Nem harsány, nem trendi, nem posztolható. Az érzelmileg érett ember nem attól erős, hogy mindent kibír, hanem attól, hogy tud segítséget kérni. Nem attól különleges, hogy sosem hibázik, hanem attól, hogy képes belátni, amikor téved. És nem attól értékes, hogy minden helyzetet kontrollál, hanem attól, hogy el tud engedni dolgokat, amelyeket nem irányíthat.
Miért lenne nagyobb szükség az érzelmi érettségre, mint valaha?
Mert egy olyan korban élünk, ahol az impulzív reakciók uralják a közbeszédet. A kommentháborúk, a toxikus munkahelyek és a kiégés mögött legtöbbször nem „rossz emberek”, hanem érzelmileg éretlen működésmódok állnak. És ezek kollektíven rombolnak. Ha több lenne az önismeret, az empátia és a felelősségvállalás, talán élhetőbb lenne a mindennapunk – otthon, a munkahelyen, a közösségi terekben.