Vannak sorozatok, amik elmesélnek egy történetet, és vannak olyanok, amik világokat teremtenek.
A Sandman ezek közé tartozik. Neil Gaiman univerzuma nem szimpla fantasy – sokkal inkább egy álomszerű, szimbolikus és filozofikus tükör, amelyben az emberi természet minden rétege megmutatkozik. Az első évad már bebizonyította, hogy ezt a különleges világot képernyőre lehet vinni úgy, hogy az ne veszítsen a lényegéből. A második évad viszont túllép ezen: nemcsak hű marad az eredeti történethez, de elmélyíti és meg is emeli azt. Ez egy olyan folytatás, ami mer önmaga lenni. És talán pont ezért nincs benne hiba.
Történet, ami nem siet sehová – és pont ez a jó benne
Az egyik leggyakoribb kritika, amit olvasni lehet az új évadról, hogy túl lassú, túl sokat filozofál, és nem halad eléggé a történet. De talán épp ez az, amit a mai tévésorozatok többsége elfelejtett: hogy néha a lassúság az, amiben a történet igazán megszületik. A Sandman második évada nem akar elkapkodni semmit. Nem kínál instant válaszokat vagy gyors cselekményt. Ehelyett megáll, elidőz, kibont, befelé fordul. És ez az, amit én a legnagyobbra értékelek benne.
A Dream–Nada szál például nemcsak drámailag működik, hanem érzelmileg is súlyos. Végre látjuk Sandman egyik legnagyobb múltbéli hibáját és annak következményeit. Ez nem hősi történet – ez bűntudat, megbánás, és az a keserű felismerés, hogy az örökkévalók sem mentesek a gyarlóságtól. Hasonlóan megrendítőek azok a pillanatok, amikor a testvérek – különösen Kívánság, Halál és Sors – színre lépnek. Az ő jelenlétük mindig több, mint egy új karakter: metaforák egy-egy emberi alapérzésre, amit valójában mindannyian ismerünk.
A képernyőn megjelenő költészet
A Sandman látványvilága ismét hibátlan. Nem hivalkodó, nem öncélúan „menő”, hanem mélységében igényes. Minden díszlet, minden szín, minden mozdulat vizuális jelentéssel bír. Az Álom Birodalma nemcsak egy képzeletbeli hely, hanem egy érzés. A Pokol nemcsak sötét és fenyegető, hanem fájdalmasan emberi. A rendezők és látványtervezők olyan tudatossággal dolgoznak, ami a mai sorozatgyártásban ritkaság.
És ami különösen megkapó: a képi világ nem uralja le a tartalmat. Inkább szolgálja azt. Nem akar elkápráztatni – csak bevonni. Olyan ez, mint egy festmény, amit nem egy pillantással kell végignézni, hanem lassan, türelmesen felfedezni. Van benne valami időtlen, valami, ami túllép a szokásos képernyős élményeken.
Karakterek, akik maradnak velünk
Tom Sturridge (Sandman) játéka számomra talán az egyik legnagyobb erőssége az egész sorozatnak. Ez a fajta minimalizmus, amivel a karakterét hozza, elképesztő tudatosságot kíván. Álom nem harsány, nem gesztikulál, nem beszél sokat. Mégis minden rezdülésében ott van a fájdalom, a kétség, a múlt és a méltóság. Nem könnyű úgy játszani, hogy a csendek legalább olyan fontosak, mint a mondatok – neki mégis sikerül.
És ott van Halál. Kirby Howell-Baptiste visszatérése pontosan az a fajta csendes, gyógyító jelenlét, amire szükségünk van ebben az évadban. Halál nem félelmetes, nem rideg – hanem kedves, emberi, elgondolkodtató. Az ő jelenetei mindig mély nyomot hagynak, és emlékeztetnek arra, hogy a vég nem feltétlenül ellenség, hanem olykor egyfajta hazatérés.
Kívánság és Elveszettség karakterei szintén árnyaltabbak lettek. Kívánság már nem csak egy gonosz testvér, hanem egy komplex, sokszor érthetetlen, mégis mélységesen emberi entitás. Elveszettség pedig – ahogy a neve is sugallja – belülről pusztító, szomorú, és fájdalmasan ismerős figura.
Ahol nem találtunk hibát
Sokan mondják, hogy nincs hibátlan évad. Én mégis úgy éreztem, hogy itt most nem arról van szó, hogy minden tökéletes volt – hanem arról, hogy minden a helyén volt. A tempó, a színészi játék, a látvány, a zene, a dramaturgia – mind ugyanazt a célt szolgálták: hogy elmeséljenek valamit az emberi lélekről, vágyakról, veszteségekről, és arról, hogyan élünk, hogyan álmodunk.
A második évad nem akar mindenkinek tetszeni. És ez a legnagyobb erénye. Mer bonyolult lenni. Mer fájni. Mer lassú lenni. És mer olyan kérdéseket feltenni, amelyekre nincs könnyű válasz. Ez nem a sablonos hősök és gonoszok világa. Ez a valóság – szimbolikusan, álomszerűen, de annál élesebben.
A Sandman második évada számomra egy ritka ajándék volt. Olyan sorozat, ami után nem az az első gondolatom, hogy mi lesz a következő részben, hanem az, hogy mit is éltem át az előzőben. Nem szórakoztatni akar, hanem maradandó nyomot hagyni. És ez sikerült is neki.
Ez az évad nemcsak a hónap legjobbja – hanem egyfajta emlékeztető is arra, hogy a sorozatok műfaja még mindig képes valódi művészetként működni. A Sandman nemcsak mesél – tanít, vigasztal, és megmutat valamit abból, kik vagyunk valójában, ha becsukjuk a szemünket.
Borítókép forrása: Netflix