Van az a pillanat, amikor egy sorozat nemcsak elvarázsol vagy szórakoztat – hanem beléd mar. Ez lenne a Különválás!
Olyan mélyre hatol, hogy képtelen vagy csak „megnézett epizódként” elkönyvelni. A különválás (Severance) pont ilyen volt számomra. Egy diszkrét borzongás a tarkómon, egy halk „mi van, ha tényleg…?” gondolat minden résznél – és egy kellemetlen felismerés, amit nem tudok elhallgattatni magamban azóta sem.
Zseniálisan hátborzongató
Amikor először hallottam róla, azt gondoltam: milyen menő lenne, ha tényleg ki tudnánk kapcsolni a munkahelyi stresszt, ahogy kilépünk az irodából. De ahogy a sorozat kibontja ezt a gondolatot, rájössz, mennyire embertelen az egész. Hogy valójában mennyire ijesztő a gondolat: egy éned él valahol, akit te nem is ismersz, de ő folyamatosan „bent ragadt”, egy soha véget nem érő hétfő délelőttben.
És ő te vagy.
Ezen a ponton már nem is sci-finek tűnik, hanem egy nagyon is valós lelki tükörnek. Mert hányszor érezzük azt, hogy munka közben valójában csak „funkcionálunk”? Hogy nem vagyunk ott teljesen. Hogy leválasztjuk magunkat – csak nem sebészileg, mint a sorozatban, hanem lélekben.
Láttam magam Markban. És ez ijesztő volt.
Ahogy próbál normálisnak tűnni a lehetetlent is normálisként elfogadó rendszerben. Ahogy egyre jobban vágyik arra, hogy megtudja, ki is ő odakint. Hányszor vagyunk mi is így, csak nem merjük kimondani: hogy valami nem stimmel. Hogy nem tudjuk, kik vagyunk a szerepeinken túl.
A Különválás számomra nem csak egy disztópikus fikció – hanem egy brutálisan őszinte allegória arról, mennyire elidegenedtünk önmagunktól. Hogy mit tesz velünk a gépies mindennap, a túlélésre berendezkedett robotüzemmód.
A legmegdöbbentőbb az, hogy ez nem tűnik lehetetlennek
Nem repülő autók, nem posztapokaliptikus városromok – csak egy sterilebb iroda, szabályos mosolyok, abszurd jutalomprogramok, és emberek, akik már nem is próbálnak kérdezni. Ez sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. És talán épp ezért üt ekkorát.
Szóval mit adott nekem ez a sorozat?
Egyfajta belső riasztást. Hogy figyeljek jobban oda arra, hol és mikor válok le önmagamról. Hogy ne engedjem, hogy egy részem folyamatosan a „fénycsöves semmiben” ragadjon. Hogy értsem, a munkám nem az identitásom – csak egy része annak.
És hogy az „én” mindig több, mint amit egy rendszer, egy beosztás vagy egy kulcskártya elbír
A különválás nem mindenkinek való. Nem könnyű darab, nem egy péntek esti limonádé. De ha van benned bátorság belenézni a tükörbe, amit tart – akkor megéri. Mert amit visszanéz rád belőle… az lehet, hogy épp az a részed, akit rég elfelejtettél.
Borítókép forrása: AppleTv+