Lássuk be, a menopauza nem egy fáklyás menet. Mégsem kellene tabuként kezelnünk, nem? Éppúgy, mint a szülés körülményeit és azt, ami azután van. Miért kellene titkolnunk, hogyan éljük meg életünk legfontosabb időszakait? Csak a boldogságról lehet beszélnünk?
A menopauza vagy épp a terhesség, majd a szülés utáni időszak, valljuk be, nem életünk kedvenc időszakai. Mi magunk is hajlamosak lehetünk tabuként kezelni, holott a testi és lelki fájdalmak, a bizonytalanságok jelen vannak még akkor is, ha nem beszélünk róluk. Sőt, akkor vannak csak jelen igazán, ha nem beszélünk ezekről! Merthogy igenis ér rosszul érezni magunkat, ér padlón lenni, és nem holmi női hiszti, ha ennek hangot merünk adni!
Amikor boldognak kellene lennünk
A társadalmi elvárást senkinek nem kell bemutatni: egy kisbaba születése felhőtlen boldogságot hoz. Valóban, az anyaság rengeteg örömöt ad, de van itt egy igen fontos de, hiszen a szülés utáni időszak sokszor tele van fájdalommal, kimerültséggel, hormonális hullámzásokkal. A baba igényei éjjel-nappal feladatot adnak, a testünk pedig lassan regenerálódik. Mégis, ha egy újdonsült édesanya kimondja: „fáradt vagyok”, „kétségbe vagyok esve”, ,,sokszor sírok”, gyakran értetlenséggel vagy bírálattal találkozik, merthogy ,,milyen önző az ilyen, csak magára gondol, nem a babájára!”.
A menopauza tabuja
Hasonló a helyzet a menopauzával. A változókor biológiai tény, minden nő életének része, mégis alig beszélünk róla nyíltan. A hőhullámok, az alvászavarok, a hangulatingadozások vagy a súlygyarapodás sokak életét nehezítik meg, ám ha előkerül a téma, gyakran legyintés a válasz: „ugyan, ez csak a klimax, mindenki átmegy rajta!”.
Ez az életszakasz azonban nem csupán testi változás, hanem lelki és társadalmi értelemben is komoly kihívás. Sok nő ekkor éli meg az „üres fészek” érzését, idős szüleinek gondozását vagy párkapcsolati nehézségeket, a termékenység elvesztése pedig mély érzelmi feldolgozást kíván. Ezekről beszélni nem gyengeség, hanem bátorság!
Miért ne panaszkodhatnánk?
Olvasónk is felfigyelt a jelenségre, és ekképp vélekedett a nők tabusított nehézségeiről:
„Miért ne panaszkodhatnék? Miért kellene mosolyognom, amikor éjszakánként ötször felébredek az izzadástól? Miért ne mondhatnám el, hogy ingerült vagyok, ha nem alszom rendesen? Miért ne beszélhetnék arról, hogy zavar, hogy a testem változik? Ez nem hiszti, hanem a valóság! A menopauza nem választás kérdése, hanem az életem része, de igenis jogom van kimondani, ha nehéz!”
Nem ő az egyetlen, aki így érez; egy másik olvasónk a szülés utáni állapotára emlékezett vissza:
,,Pokoli volt. Életem legrosszabb, legnehezebb időszaka testileg és lelkileg. Persze erről senkinek nem beszélhettem, mert a világ legrosszabb anyja lettem volna. Túl vagyunk rajta, de az ellenségemnek sem kívánom azt az időszakot.”
Tán könnyebb lett volna olvasónknak, ha van, akivel tud beszélni a nehézségekről. Csakhogy társadalmunk nem ilyen. Bár sokat változott a helyzet az idők során, a nőknek még mindig sok mindent kell csendben tűrniük csak azért, mert minden nő túlesik azon, amin ők. És? Ettől még nem lehet valami fájdalmas, nehéz, megterhelő?
Miért fontos erről beszélni?
Ne maradjunk csendben! Ha ugyanis elhallgatjuk, hogy mi zajlik bennünk, nem várhatjuk el a környezetünktől, hogy megértse, milyen nehézségeken is megyünk túl. Aki hisztisnek tart bennünket, az akkor sem szeret, ha éppen jól vagyunk. Aki szeret minket, az támogat, legyen szó bármiről! Bízzunk az őszinte kommunikáció erejében, ne féljünk attól, hogy hogyan reagál a másik, mert ez rólunk szól, nem róla! Nekünk kell segítség, nem neki!
Nem, nem hiszti, ha egy nő kimondja, hogy fáradt, kimerült vagy nehézségei vannak, legyen szó a szülés utáni időszakról vagy a menopauzáról. A változókor, akárcsak az anyaság, nemcsak örömöket, hanem kihívásokat is tartogat. A panasznak tehát helye van, mert a kimondott szó az első lépés a megértés és a támogatás felé.