Kedves Naplóm! Hihetetlen, hogy már több mint egy hónapja vagy nekem. Korábban nem gondoltam volna, hogy az érzésekről írás tényleg segíthet, de most, visszaolvasva az előbbi bejegyzéseket világosan látom, mennyit haladtam a depresszióm sötétjéből kifelé.
Amikor azt tanácsolták nekem, hogy kezdjem el naplózni az érzéseimet, nem voltam jól. Szilveszterkor, amikor az égen tűzijátékok, az emberek talpa alatt pedig friss hó ropogott, én otthon ültem a szobámban, egyedül, és csak külföldi influenszerek tiktokjaiból láttam, hogy a városom téli mesevilággá változott. De ha ki is néztem volna az ablakon, felöltözni, kimenni, hógolyókat gyúrni egyébként sem lett volna erőm. Pedig egy barátom szerint a hóesésben még a legmogorvább embereknek is jó kedvük lesz egy kis időre. Én viszont nem mogorva voltam, hanem mélységesen üres.
Nem tudtam, miért történik ez velem
Semmi okom nem volt rá, mégis lehangoltnak éreztem magam, és végtelenül kimerültnek. Akkor már hetek óta. Sem az ünnepi fények, sem a családom nem érdekelt igazán. Felkelni sem volt kedvem, nem is tudtam volna, pocsék éjszakáim voltak, amikor csak forgolódtam. Hiába voltak az asztalon a kedvenc ételeim, nem volt kedvem enni. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mi ez, miért van, és elmúlik-e valaha. Haragudtam magamra, amiért nem tudok örülni – és ezzel még mélyebbre sodródtam a belső sötétségbe.
Kívülről úgy tűnt, minden rendben van
A felszínen nem látszott túl sok, rutinszerűen csináltam mindent, amit kell: fogmosás, borotválkozás, zuhany. Egy teljesen rendben lévőnek tűnő, harmincas férfi nézett vissza rám a tükörből – aki ingerlékenyebb, cinikusabb, türelmetlenebb, mint valaha, de ennyi. Nem is nagyon tudtam volna megfogalmazni, mi a bajom – csak annyit éreztem, hogy valami nagyon nem kerek, hetek óta.
Nem tudtam, hogyan beszéljek róla
A néphagyomány szerint, ha az első újévi látogató férfi, az szerencsét hoz – hozzánk a sógorom jött át köszönni, és segített ellapátolni a havat. Miközben dolgoztunk és beszélgettünk, rákérdezett, hogy minden rendben van-e. És mondtam, hogy nincs, baromira nincs. De erre futotta csak a szókincsemből. Úgy éreztem, magyarázni, indokolni, bizonyítani kellett volna, hogy jogos. A férfiakat erre nem tanítják meg. Aztán valahogyan mégis elkezdtem beszélni.
Depresszió? Valóban?
Már régen végeztünk, de a sógorom figyelmesen hallgatott a hólapátra támaszkodva, és a végén rákérdezett: „Elképzelhetőnek tartod, hogy depressziós vagy?” Ez szöget ütött a fejembe. Igen, lehet. Gyorsan fáradok, apró dolgok is felbosszantanak, aztán magamat hibáztatom emiatt. Miért nem bírom jobban? Mások hogy csinálják? Ezek a gondolatok körbe-körbe járnak, miközben kifelé csak annyi látszik, hogy hallgatagabb vagyok. Ha ez tényleg depresszió, abból nagy baj lehet – tudom, volt rá példa az ismerősi körben –, de nem éreztem semmi erőt arra, hogy cselekedjek.
Remotiv extra: segít a lélek napsugara
A sógorom elmondta, hogy tavaly év végére nála is tele lett a hócipő, és a felesége rábeszélte, hogy próbáljon ki egy orbáncfűkivonatot tartalmazó gyógyszert, a Remotiv extrát. Kételkedve, de belement, és nagyjából két hét múlva annyit érzett, hogy valamivel könnyebb lett minden. A Remotiv extra szedése után motiváltabbnak érezte magát, enyhült a lehangoltsága, jobban aludt, azaz enyhültek az enyhe depressziós panaszai – gondoltam, nincs vesztenivalóm, én is kipróbálom, és én is megvettem ezt a vény nélkül kapható gyógyszert a patikában. Azt is eldöntöttem, hogy naplózom az érzéseimet – régebben, amikor edzettem, az edzésnaplómból látszott a legjobban a fejlődés. Így vagyok ezzel most is: a napi kis lépések sokat számítanak. Rossz napok még lesznek, sokszor kell még ellapátolni a havat – de egy kis segítséggel minden sokkal könnyebb.
A KOCKÁZATOKRÓL ÉS A MELLÉKHATÁSOKRÓL OLVASSA EL A BETEGTÁJÉKOZTATÓT, VAGY KÉRDEZZE MEG KEZELŐORVOSÁT, GYÓGYSZERÉSZÉT!
Borítókép forrása: Pexels
(hirdetés)