Bródy János nevét mindenki ismeri: a zene- és költészetszerető közönség egyaránt szívébe zárhatta a ’60-as évek óta alkotó művészt. Őt ünnepeljük ma.
Kedves Tini!
Már Petőfi esetében is bajban voltam, hogy lehet-e tegeződni, de talán megengedhetem magamnak, hiszen még mindig Tini vagy!
Tavaly szeptemberben a Könyvhéten hosszú sorban állás után végre sorra kerültem és egy csodás percet tölthettem melletted. Hosszan a szemedbe nézhettem, s ugyan nem sikerült eldöntenem, hogy zöld szemed kék-e, mégis láttam benne mindazt, amiért annyian szeretünk: a bölcsességet, a nyitottságot, az elfogadást és a szeretetet.
Mivel ez egy köszöntő-portré, lássuk, mik is pontosan ezek az okok, amiért annyi ember a szívébe zárt!
Hogy ’46-ban megszülettél Budapesten, bár szeretnéd, de nem tagadhatod. Tizennyolc éves még alig-alig múltál, amikor Koncz Zsuzsa beajánlott az Illés-együttesbe, Farkas Ádám helyére. Az első bemutatkozásod emlékezetesre sikerült, ugyanis a zongora ráesett a lábadra, úgyhogy a további próbákon törött lábbal játszottál.
Innentől nem sokáig járhattad egymagadban az utcát, ugyanis egy évre rá megírtátok az első dalaitokat, amikkel berobbantatok. Olyan szövegeket hoztál a magyar közönségnek, amikről álmodni sem mertünk. Nemcsak egy zenekar voltatok, hanem egyfajta útmutató is a kor fiataljainak körében. Ennek ellenére te sem úsztad meg, hogy államellenes izgatás gyanújával vádoljanak, többek közt ez is vezetett az Illés 1973-as feloszlásához.
Egy évre rá már Fonográfként tevékenykedtetek, ami nemcsak zenekar volt, hanem alkotói közösség is. Ekkor írtad a legtöbb dalt Koncz Zsuzsának és Halász Juditnak is, így még inkább figyelték a tevékenységedet, de túljártál az eszükön, és olyan dalokat alkottál, amiknek az csak értette a valódi tartalmát, aki jól figyelt.
Tán Földvár felé jártál félúton, amikor már érlelődött benned egy rockopera megírásának gondolata. Végül 1983-ban mutatták be Szörényi Leventével való közös szerzeményedet, az István, a királyt.
Idővel egyre több olyan dalt írtál, ami sem az Illés, sem a Fonográf tematikájába nem fért bele: sokkal személyesebbek voltak. 1980-ban megjelent első saját lemezed, a Hungarian Blues, de ez csak az egyik a filléres emlékeid közül.
Dalaid már-már a történelem tanúi, amik mindig mesélni fognak arról, hogy milyen korban készültek, s hogy akkor mikkel, kikkel kellett szembenézned, szembenéznünk.
2000-ben megkaptad a Kossuth-díjat, és rég elmúltál 60 éves, mire Fonogram életműdíjadat is átvehetted.
Azóta sem álltál meg, és folyamatosan próbálsz átsegíteni bennünket dalaiddal a viharos időkön.
Dalszerzőnek tartod magad, és ez teljesen helytálló, hiszen olyan kollégáidnak írtál dalokat, mint Zorán, Komár László, Gerendás Péter vagy éppen az Omega, de a mai ifjakat is kisegíted, így például a Margaret Island vagy az Ivan & The Parazol is játszhatja a dalaidat. Én a költő jelzőt is megkockáztatnám, erről tanúskodik legalábbis tavaly megjelent köteted, a Saját hangon, ami teljes mértékben megállja a helyét verseskötetként is.
Mielőtt azt kívánnád, hogy haggyalak má’ békibe’, még hátravan a születésnapi kívánság, hiszen nyilvánvalóan nem eresztelek el anélkül!
Szívből remélem, hogy a Helikoffer még sokáig magasra száll veled, és hogy Micimackó barátoddal is gyakran elbeszélgetsz majd! Bízom benne, hogy a Kárpáthyék lánya még akkor is a dalaidat fogja hallgatni, amikor mi már csak emlékek leszünk!
Nem tudom, mit tehetnék érted, hogy boldogan teljen ez a nap, nyilván nem rajtam múlik, csak szerettelek volna emlékeztetni, hogy soha ne gondold, hogy nem kívánjuk neked a legjobbakat ilyenkor, április ötödikén, és mindenkor.
Ha én rózsa volnék, megkérnék valakit, hogy köszöntsön fel velem, de ennek híján maradt ez a levél.
Remélem, hogy az első 80 év után is köszönthetlek!
És hogy nem lett volna szabad tegeződni? Én nem tudtam azt, kérem…