Régen a sztárok elérhetetlen ikonok voltak – ma pedig minden lépésüket percről percre követhetjük. De vajon mit veszítettünk el azzal, hogy ilyen közel kerültünk hozzájuk?
Volt idő, amikor a sztárok tényleg csillagok voltak – elérhetetlenek, távoliak, misztikusak. Amikor egy-egy interjú, magazinmegjelenés vagy vörös szőnyeges szereplés volt az egyetlen ablak a világukra, és amit láttunk, az tökéletesen felépített, szűrt és megkomponált kép volt. Ma viszont, a közösségi média korszakában, ez az elérhetetlenség eltűnt – és vele együtt sok esetben a varázs is.
Nem arról van szó, hogy baj lenne az átláthatósággal vagy az emberközeliséggel. Sőt. Értékelem, hogy ma már látjuk a hírességek esendőségét, a bőrproblémáikat, a mentális egészséggel való küzdelmüket, vagy azt, hogy ők is emberek. Ez sok szempontból felszabadító és gyógyító. De van valami, amit ezzel egy időben elvesztettünk: a képzeletet. A titkot. A varázslatot.
Régen a sztárság nem csupán arról szólt, hogy valaki híres. Hanem arról, hogy egyfajta tükör volt – egy álom, egy megközelíthetetlen, mégis vágyott világ képe. Egy filmsztár, egy popsztár vagy egy modell élete körül mindig volt egy réteg fátyol. Amit nem láttunk, azt a fejünkben töltöttük ki – és ez a bizonytalanság, ez a fantázia működtette a mítoszt.
Ma viszont minden ott van az orrunk előtt. Melyik kávézót választotta, milyen szűrőt használ, hová ment edzeni, mit ebédelt, mit posztolt a barátja, mit kommentelt a testvére. Látjuk őket fáradtan, látjuk őket veszekedni, látjuk, ha rossz napjuk van. Olyan, mintha minden sztár egy lakótársunk lenne – mindig jelen van a feedünkben, mindig megszólal, mindig mutat valamit. És ez a mindennapiság, ez az információáradat nem hagy helyet a misztikumnak.
A közösségi média demokratizálta a hírnevet – bárki lehet „sztár”, ha van elég követője. Ez egyszerre szép és szomorú. Szép, mert megnyitotta a kapukat azok előtt is, akik tehetségesek, de nem fértek be a klasszikus médiagépezetbe. Szomorú, mert elmosta a határokat a tartalomgyártók és a valódi művészek között. Ma már nem tudjuk, ki az, aki ikon, és ki az, aki csak jól pozicionálta magát az algoritmusban.
És ami talán a legfontosabb: a közönség ingerküszöbe is megváltozott. Mivel minden percben érkezik új tartalom, nincs idő a hiányra. Pedig régen épp a hiány tette értékessé a jelenlétet. Ma már nem várunk hónapokat egy új filmre, interjúra vagy lemezre – azonnali élményekben élünk. De ezzel együtt elveszítettük a vágyakozást. Azt a bizonyos „távolról rajongást”, ami régen a sztárság lényegéhez tartozott.
Nem baj, hogy a sztárok ma közelebb vannak hozzánk. De talán néha hiányzik az, amikor még nem tudtunk róluk mindent. Csak álmodtunk róluk – és ez az álom néha többet adott, mint a napi posztjaik valaha is fognak.
