Sarah Polley, kanadai színész-rendező vitte vászonra Miriam Toews Nők beszélgetnek című könyvét, mely egy bolíviai mennonita – ortodox keresztény – közösség nő tagjai ellen elkövetett, éveken át zajló csoportos erőszak és az azt követő események történetét meséli el.
Toews történetében a kis bolíviai mennonita közösség nőtagjai összeverve, megerőszakolva, teherbe ejtve tértek reggelente magukhoz, mindezt a kétezres évek elején majdnem öt éven át, amiről hitük és fogalmaik szerint azt hitték, hogy démonok tették velük, vagy Isten büntetését szenvedik el ilyen formán. A valódi tettesek azonban közösségük nyolc férfitagja volt – igen, férjeik, fiaik, bátyjaik, szomszédaik, apjuk(!!) -, akik nemhogy nem válogattak, de nem kímélték az óvodáskorú kislányokat sem.
Az állatorvosi nyugtatóval elkábított nők kálváriája a bíróság jogerős ítéletével sem ért véget, így a nők kénytelenek voltak saját kezükbe venni a sorsukat. Az erről folytatott beszélgetéseket írta meg Toews regényében, és forgatott belőle filmet a Váratlan utazás egykori gyereksztárja, Sara Polley.
Polley filmje – valamennyire hasonlóan a regényhez – egy klasszikus kamaradrámai helyzetet mutat be, méghozzá azt a másfél napot, amikor a nők eldöntik, hogy mi lesz a kolónia sorsa. Nem, nem csak az övék, hanem az egész közösségé, hiszen a nők döntése éppen ebben áll: az egyéni boldogulásuk, vagy a közösség sorsa a fontosabb? Ámbár, egyik sem működhet a másik nélkül, és ez olyan etikai, morális és vallási kérdéseket vet föl, melyek mentén kialakul egy, mély szociális érzékenységről, vallásfilozófiai tudásról árulkodó beszélgetés.
Mert ezek a nők sem írni sem olvasni nem tudnak, ami megalapozza a könyvben a narrátor, August jelenlétét, ellenben aligha lehetne őket műveletlennek vagy beszűkültnek nevezni. Világi értelemben tűnhetnek annak, hiszen nem taníttatják őket intézményben és egy elzárt keresztény közösség nőtagjai, de bármely modern egyetem vallásfilozófiai kurzusán megállná a helyét az az érvrendszer, ami e csodás nők körében kibomlik.
A nők ‘csak’ beszélgetnek?
A beszélgetés maga azért indul el, mert az őket megerőszakoló férfiak egyikét egyszer tetten érik, és ennek köszönhetően, az ügy a bíróságig eljut. Ám ez nem elég ahhoz, hogy a probléma megoldódjon, a közösség nem elítélt férfi tagjai az elzárt társaik segítségére sietnek, így a nők szándékán múlik, hogy hogyan élik hátralévő életüket és milyen sorsot hagyományoznak lányaikra. Ez, a közösségi értelemben is zárt helyzet teremti meg azt a feszültséget és súlyt, ami a könyvben olyan jól érzékelhető, ám a filmben nem sikerül megjeleníteni.
A nők fontos gondolatokat és erős igazságokat mondanak ki ugyan, ám olykor az az érzése támadhat a nézőnek, hogy ezek a nők ‘csupán’ beszélgetnek. Nem traumatizáltak, nem az életük hullik épp darabokra, hanem elmondják azt, amit a #metoo mozgalom után néhány évvel egy ilyen történet kapcsán ildomos. Ez a film gyengesége, nem a történeté, és nem az olyan fantasztikusan játszó nőké, mint Rooney Mara, Claire Foy, Jessie Buckley, Judith Ivey, Sheila McCarthy, Michelle McLeod és Frances McDormand.
Talán a játékidő korlátai is szerepet játszanak abban, hogy a történet nem bomlik ki annyira, hogy az áldozat nők – tettes férfiak tengelyről kimozdítsa az egyébként csodás képi világú alkotást, amiért azért is kár, mert a kontextus nélküliség ezt a történetet csak egy epizóddá silányítja a nőket ért attrocitások végtelen sorában. Ahhoz pedig túl jó Toews könyve, aki ugyan fikciós regényt írt, ám maga is őskeresztény közösségben felnőve felülmúlhatatlan hitelességgel beszél a mennonita eszmékről nőkön és férfiakon keresztül, valamint nőkről és férfiakról az őskereszténység hangján.
Ha választani kellene, egyértelműen a könyv mellett teszem le a voksom, ám a film maga is remekül működik, hiszen ízléses és gazdag alkotás, remek színészekkel és forgatókönyvvel. Aki mindkét formában fogyasztaná a Nők beszélgetnek-et, az kezdje a filmmel, így csak pozitív csalódás érheti!
Polley-nak a Nők beszélgetnek Oscar-díjat hozott a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Nem meglepő ez azonban, ha csak néhányat említünk korábbi alkotásaiból: az irodalmi Nobel-díjas Alice Munro novellája nyomán készült Volt egy tánc, vagy a 2012-es Apáim története című dokumentumfilm olyan filmek, amiket nem szabad kihagyni! Miriam Toews pedig szintén letetett névjegyét többek közt a Minden kis nyamvadt bánatom című, lélegzetelállító regényével.
