Hazánk egyik unikális kisszínházát, a Kör Színházi Műhelyt Dr. Illés Györgyi színész, beszédtechnika tanár, kommunikációs coach alapította, és működteti is egy nyolcfős társulattal. Az önismereti műhelyként is funkcionáló dabasi intézménynek húszfős nézőtere van, mellyel hazánkban ők a legkisebb kőszínház. A helyi lakosokból verbuválódott, amatőr színjátszókat Györgyi harmincöt éves színházi rutinnal igazgatja. Céljául tűzte ki a helyi közösség kulturális életének megreformálását és azt, hogy a társulat tagjainak szakmai igényességgel nyújtson önfejlesztési lehetőséget. A Kör Színházi Műhely társulata április 12-én mutatkozik be Budapesten a Magyarországi Szerb Színházban. Többek közt az előadásról, közösségépítésről és a tiszántúli nők szexuális tapasztalatairól is beszélgettünk a társulat alapítójával.
Miért alapít valaki színházat jelenlegi helyzetben, ráadásul a fővároson kívül?
Mert őrült. Húsz évig voltam budapesti színész, rendeztem is, és a színművészeti egyetemen oktattam, de már nem színházban dolgozom, viszont minden munka, amit csinálok a színházból jön. És ezt a dolgot nem is akarom elengedni. Abban hiszek, hogy a kommunikációban megnyilvánul a személyiség, a hangodban, a beszédedben benne van az egész életed, az eddigi történeted. Ezt a szellemiséget átadom a vállalatvezetőknek a tréningeken, a skill coach munkám során az ügyfeleknek. Én az emberben hiszek, és az érdekel, mit miért csinálunk, mit és hogyan kommunikálunk, és éppen ezért csinálok színházat is: mert az ember érdekel.
Fontos a professzionális színház, de még fontosabb, hogy az emberek foglalkozzanak valamilyen művészettel, ezért hoztam létre ezt az amatőr társulatot, amit nem csak nézni lehet, hanem részt venni önismereti és kommunikációs kurzusokon is. Vagyis sok egyéb dolgot csinálunk színház címszó alatt, ami inkább személyiségfejlesztés. A társulatunk tagjai közül is van olyan, akik csak azért érkeztek, hogy a kommunikációjukat fejlesszük, ma pedig már játszanak.
Miért éppen Dabason?
Mert itt élek. A pandémia idején home office-ban kezdtem dolgozni, mint annyian mások, és szerettem volna tenni valamit a közösségemért. Az akkoriban kiadó, három épület közül kivettem a leglepukkantabbat, mert megláttam benne egy kisszínház lehetőségét. A családom ismer, mindig van egy mániám. A legtöbb munkát a két kezünkkel végeztünk el az épületen a nagyobb átalakításokon kívül, például a férjem építette a nézőteret. A fiam, aki szintén diplomás művész, a hangosító és a világosító, én vagyok a jegyszedő, a rendező, a nézőtéri ügyelő is.
Hogyan épül föl a társulat, és hogyan választotok darabot?
Nyolc nő játszik a társulatban, és én általában írok és rendezek. Mindig ahhoz választok darabot, amilyen fejlődési szinten van a társulat. Heti egyszer, csütörtök esténként jövünk össze. A Szex on the Bőcs című darabunkkal kezdtük a közös munkát, majd egy nagy pontosságot igénylő gyerek előadás következett, most pedig egy improvizációs előadáson dolgozunk.
Húszfős nézőteretek van. Nehéz megtölteni?
Mindig teltházzal megyünk, ami nagyképűen hangzik, tekintve a nézőtér méretét. De nagyon sok munkát kell fektetnünk abba, hogy megismerjenek bennünket a városban. Ez valóban nem könnyű, bár nagyon sok segítséget kapunk a helyi önkormányzattól. Tapasztalataim szerint, a helyi média megjelenések, marketing eszközök ellenére a szájhagyomány útján terjed a leginkább jó hírünk. Kapunk visszajelzéseket is, írnak nekünk, sokszor ott maradnak beszélgetni az emberek, akik eljöttek megnézni a barátjukat, munkatársukat. Családias hangulat jellemző ránk.
Ehhez képest most a fővárosba indultok.
Igen, és izgulunk is! Rusz Milán igazgató az osztálytársam volt. Az ő színházuk egy pici, ötven férőhelyes intézmény a Nagymező utcában, így éppen megfelelő következő kihívásnak. Milán pedig, akinek hatalmas szerb szíve van, fogad bennünket.
Milyen darabbal érkeztek Budapestre?
Szilágyi Gyula szociológus javarészt helyi embereket szólaltatott meg a szexuális élményeikről, tapasztalataikról. Ebből írta Tiszántúli Emanuelle című könyvét, melyből kivettünk nyolc történetet, ebből íródott a Szex on the Bőcs című darab. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen beszédtechnikát tanítottam, onnan ismerem ezt a könyvet. Nagyon sok női sors van benne, a viccestől a szomorún a megrázóig, különféle karakterekkel. Éppen úgy, mint a csoportunkban. Van olyan színjátszónk, aki még nem érettségizett, és vannak több diplomával rendelkezők is. A legfiatalabb tagunk huszonkét éves, a legidősebb hatvanas. Van, aki gyárban dolgozik, vannak pedagógusok, pizza futár és a helyi rendőr őrnagy is nálunk játszik. Ezek az emberek sohasem találkoztak volna, ha nem jönnek el a társulatba.
Hogyan tudjátok fönntartani magatokat?
Négy futó darabunk van, az ebből származó – igen alacsony – jegyárakból kifizetjük a rezsit és a résztvevők is fizetnek egy minimális tréningdíjat. Az önkormányzat is segít, csökkentett áron béreljük az épületet, és én magam is rengeteg pénzt költök a társulatra. Azt nem bánom, hogy nagyobb cégek nem támogatnak minket, mert nem akarok elköteleződni senki felé.
Te mit vársz ettől az előadástól, a Nagymező utcában?
Hogy sikerük legyen. Hogy megérezzék: egyáltalán nem tűnnek amatőröknek.
Mindannyiunknak rengeteg sikerélményt ad ez a fajta a közösségépítés.
