Amikor a külső megítélés ellent mond a belső értékeknek, a szív vagy a tükör mondja meg az igazat? A csúf mostohatestvér egy elgondolkodtató mese az önelfogadásról, a külvilág ítélkezéséről és arról, hogy a legnagyobb szépség az őszinteségben rejlik.
Nem tudtam eldönteni, hogy amit nézek, az egy groteszk rémálom vagy egy túltolt metafora. Talán mindkettő. A csúf mostohatestvér nem finomkodik, nem kér bocsánatot, nem akar kedves lenni. És ezzel valójában igaza van – csak nem biztos, hogy mindent jól mond el, amit mondani akar.
Testhorror, ami alatt ott dobog a valóság
Miközben néztem, többször is összeszorult a gyomrom – nem a vértől, nem a torz testképektől, hanem attól, amit ezek szimbolizáltak. A szépség erőszakos kultusza, az anyák által közvetített elvárások, a női test örökös „javítása”, „megfeleltetése” – ezek a filmben nem metaforák maradnak, hanem húsba vágó valóságként jelennek meg. És pont ez az, amiért hat. Mert túlzásai ellenére pontos.
Az, hogy valaki szó szerint levágja a lábujját, csak hogy beférjen az üvegcipőbe, nem túlzás – hanem egy allegória arra, amit nők (és egyre inkább férfiak is) ma nap mint nap megtesznek a külvilág jóváhagyásáért.
A mese, amit régóta újra kéne írni
A Hamupipőke-sztori mindig is arról szólt, hogy a „jó” nő szelíd, halk szavú és gyönyörű – a „rossz” pedig hangos, akaratos és csúnya. A film ezt a dichotómiát szedi szét, rámutatva: a mostohanővér nem „rossz”, csak nem kapott más esélyt. Egy olyan világban él, ahol az önérték egyenlő a megjelenéssel, a társadalmi érték pedig a házassági alkalmassággal.
Ez a felismerés mélyen emberi, és fájdalmasan ismerős. Az viszont már kevésbé működött számomra, hogy mindezt mennyire explicit módon ábrázolja a film. Van, amikor egy pillantás többet mond egy levágott testrésznél.
Túltolja – de legalább mondani akar valamit
Igen, a film sok. Időnként túl sok. Mintha félne attól, hogy nem értjük, amit mondani akar, ezért inkább ordít. De ha választani kell a túlfestett őszinteség és a steril, üres esztétika között – én inkább hallgatok egy ilyen dühös filmet, mint még egy cukormázas „önszeretet-sztorit”, ahol a nő végül azért érzi jól magát, mert valaki végre szépnek látja.
A Csúf mostohatestvér nem kér bocsánatot. És ez a mai filmes világban ritka erény.
Verdikt – vagy inkább reflexió
Nem fog mindenkinek tetszeni. Nem is kell.
De, aki látni akar egy olyan alkotást, ami nemcsak beszél a szépségkultuszról, hanem meg is mutatja, annak ez a film megrázó, sőt: felszabadító élmény lehet.
Mert nem mindig az a mese, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak. Néha a mese ott kezdődik, ahol végre meg mered kérdezni: kinek a történetét meséljük? És miért épp úgy?
A csúf mostohatestvér: zavarba ejtő, fájdalmas és szükséges. Ha nem is tökéletes – legalább bátor. És néha ez épp elég.