Makranczi Zalánnal, az RTL sikerszériájának, A renitens című sorozatnak Dobler századosával beszélgettünk, ám nem csak a sorozatról volt szó! Szóba került a szinkron, a Bánk Bán és a bullying kérdése, és is kiderült, hogy melyik az a mondat, amiért – többek között – érdemes volt színésznek állni.
Coloré / Karsa Tímea: Mostanság A renitensben láthatjuk. Régebben, a Szomszédok időszakában a színészek be akartak kerülni a teleregénybe, majd a 2000-es években úgy tudom, elkezdett egyfajta ciki lenni a sorozatszereplés. Ma mi a helyzet ezzel?
Makranczi Zalán: Ma egyáltalán nem ciki sorozatban szerepelni. Régebben sem volt az, bár tény, hogy amikor a kezdet kezdetén elindult mondjuk a Barátok közt, mint napi sorozat, ami egy új formátum volt itthon, akkor nagyon izgi volt, de egy idő után valóban történt valami, bár nem tudnám megmondani, hogy mi, hogyan és mikor váltott át menőből cikibe. Viszont ez egy kicsi szakma, mindenki próbál megélni, így senkire nem vetnék követ, aki elvállal egy bizonyos munkát. Most viszont határozottan nívós sorozatok készülnek. Talán az Aranyélettel és a Terápiával kezdődött, mára pedig rengeteget fejlődött a sorozatkészítés Magyarországon. Kiváló szakembereink vannak, nagyon jól kitalált képi világgal dolgoznak a készítők, és remek érzékkel veszik meg a külföldi formátumokat.
A színészek általában magukból dolgoznak, és egyszer Ön is ekképp nyilatkozott. Nem ismerem Önt, de az a benyomásom, hogy korántsem olyan mogorva, mint Dobler százados. Hova kellett nyúlni az ő karakteréért?
Igazság szerint csak a gyerekkoromig kellett visszanyúlni, hogy akkor mit képzeltem a rendőrökről. Annyira megmaradt az első évadból az a jelent, amikor az Imrét megformáló Lengyel Benjáminnal rohanunk le a lejtőn, elővesszük a pisztolyt, és üvöltözünk, hogy ,,rendőrség, fel a kezekkel!”, majd mindketten vigyorogva megállapítottuk, hogy ez az egyik pillanat, ami miatt színészek lettünk, hogy ezt a mondatot elmondhassuk. Én ráadásul nagyon sok krimit olvastam gyerekkoromban, a teljes Sherlock Holmes-sorozatot, Agatha Christie-től mindent, a Perry Mason-könyveket, Arsène Lupin-ből rengeteget. Nekem a krimi abszolút a gyerekkorom része, mert benne volt a hétköznapjaimban. Ezekből a történetekből és karakterekből gyúrtam össze Dobler századost.
Belenézett az eredeti sorozatba némi kapaszkodóért, vagy nem szereti magát befolyásolni ilyesmivel?
Nem, amíg nem érzem késznek magamban a szerepet, addig nem. Miután az első évadot leforgattuk, belenéztem az amerikai, szlovák és görög verziókba, és bár sokan mondják, hogy egy az egyben le van koppintva, ez nincs így, mert egy kicsit minden ország magára formálta. Ez szerintem a rendőrök megjelenítésében a legfeltűnőbb, a szlovákoknál például sokkal nagyobb a korkülönbség ,,Renáta” és a százados között.
Van némi átfedés egy színházi szereppel, mert a Játékszínben Silast játssza a Da Vinci-kódban. Ebben az esetben is ügyelt arra, hogy se a film se az eredeti könyv ne befolyásolja?
A Da Vinci-kódban kénytelen voltam a színdarabot alapul venni, mert a darab sűríti a filmet és a könyvet is, és nem teljesen követi őket. A színpadi változat egyébként Dan Brown jóváhagyásával született, és ő is bábáskodott a két angol szerző szövegkönyve felett. Ezért gondoltam, hogy a szövegkönyvet veszem alapul, mert ez mégiscsak másfajta Silas, mint az eredeti könyvben vagy akár a filmben. Bár az esetek többségében én sem kiabálok a szerepben, mert szerintem is sokkal félelmetesebb ez a karakter, ha csendesebb, mert nagyobb magabiztosságot sugall.
Visszatérve A renitensre, a Mintaapák esetében pont ugyanabban a helyzetben volt, mint a Renátát megformáló Borbély Alexandra, hiszen mástól vette át a szerepet, ami sorozatban meglehetősen ritka. Tudott ebből merítve tanácsokat adni Alexandrának?
Amikor megtudtam, hogy Szandra lesz Renáta, felhívtam telefonon, és beültünk egy kávéra. Úgy éreztem, hogy bár nem az én ügyem, el kell mondanom neki, hogy ilyen esetekben mindig van egy lényege a szerepnek, és azt kell próbálni megfogni. A néző nosztalgiafaktorára kell hatni, de aztán ettől el is kell térni, pont azért, hogy láttassa, hogy a szereptől függetlenül ő egy másik ember. Mint amikor a színpadon le van kettőzve egy szereplő, ami például zenés darabokban eléggé gyakori. Ott áll velem szemben egy kolléga, aki ugyanazt a szöveget mondja, mint tegnap egy másik, de én nem reagálhatok ugyanúgy, hiszen két különböző ember áll velem szemben.
Ha már felmerült a színház! Úgy tudom, a 2017-ben bemutatott Szókratész védőbeszédére sokat feltett, mert azt mondta, ha elbír vele, csinálja tovább a pályát, ha nem, abba kell hagyni, és mást szakmát keresni. Miért pont ez az előadás volt a mérce?
A körülmények alakították ezt a bizonyos mércét. Nem sokkal előtte jöttem el a Nemzeti Színházból, és ott találtam magam középkorúan úgy, hogy amit Magyarországon egy színházi színész elérhet, azt elértem. Voltam kis- és nagyszínházban, Nemzeti Színházban, voltak kisebb és nagyobb szerepeim, fő- és címszerepeim, az Arénában több mint tízezer ember előtt léptem fel. Kellett valami új cél, ami hajt. Rájöttem, hogy egyetlen olyan dolog van, amit nem próbáltam még, és ez a monodráma. Keresgéltem egy darabot, ami megfelelő lenne, és egyszer, amikor Jordán Tamással beszélgettem, a beszélgetés közepén ezt mondta: ,,a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. Ismerős volt a szöveg, és mint kiderült, Szókratész védőbeszédéből való. Megjelent a vörös felkiáltójel a fejem felett, otthon le is emeltem a kötetet a polcról, és tudtam, hogy ez lesz az.
Mi fogta meg benne?
Azt gondoltam, van létjogosultsága annak, hogy egy 2400 éves szöveg ismét színpadra kerüljön. Devecseri Gábor irodalmi módon fordította le ezt a jogi szöveget, ami arról szól, hogy az emberek, bár telik az idő, nem változnak, és a viszonyok lényegében pontosan ugyanazok, mint akkoriban, és ugyanazokat a köröket futjuk. Merthogy az evolúcióban 2400 év az semmi. Mi is változna tehát az emberben? Semmi.
Úgy fogalmazott ebben az interjúban, hogy ,,ha nem birkózik meg vele”. Honnan tudja azt a színész, hogy ez most nem sikerült? Visszajelzésekből, vagy érzi?
Ezt lehet érezni, különösen akkor, ha az ember komolyan vizsgálja magát, márpedig Szókratész szövege ezt a mércét állítja elénk. Úgy gondolom, hogy nekünk, színészeknek eleve ez a dolgunk, hogy folyamatosan vizsgáljuk magunkat. Ez lenne a színház egyik legfontosabb feladata, hogy különböző szerepeken keresztül csiszoljuk magunkat, és gondolkodjunk saját magunkról, az életről. Ezt hatalmas ziccer lenne kihagyni. Bár az elmúlt évtizedekben ez nem volt elvárás a színészektől, de szerintem ez egy nagyon fontos tényezője annak, hogy hogyan és miért érdemes színházat csinálni. A színház mindenképpen valami univerzális dolgot, valami megfoghatatlant próbál megfogalmazni.
Nem csak a nézőre hat tehát a játék?
Amikor beszélgettünk kollégákkal egymás között, mindig arról volt szó, hogy a néző ebből mit fog leszűrni, mit visz haza magával. Aztán felvetődött bennem, hogy ha a nézőktől ezt várjuk el, hogy okuljanak, akkor az irányunkban ez miért nem elvárás? Soha senkitől nem hallottam még azt, hogy vizsgáld meg a Hamleti-problémakört, majd nézd meg, hogy az élet mely területén vagy hasonló helyzetben, és aztán a darab tükrében elemezd a saját helyzetedet! Vagy a másik kedvencem, a Bánk Bán is kiváló példa, mert a gyerekek és a fiatalok is tudnak kapcsolódni ahhoz a bullying helyzethez, amit a dráma bemutat. Ott van az a szerencsétlen nő, akit kihasználnak, megerőszakolnak, és a férje nem hisz neki, hanem közli vele, hogy hazudik. Ennél pontosabban megmutatni, hogy mi is a bullying nehéz, ráadásul ezt százötven évvel ezelőtt írták! És ma is létező jelenség, csak már nevet adtunk neki.
A már fent említett interjúban – de már utoljára hozom fel, megígérem – ahol szó volt arról, hogy ha Szókratész nem jön be, akkor másik szakma után kell nézni. Milyen szakma jöhetett volna szóba?
Ennyire konkrét tervem nem volt, hogy tudjak válaszolni, de nagyon szívesen foglalkoztam volna gyerekekkel, tehát lettem volna tanár. El tudom magam képzelni Walford-pedagógusként, vagy drámatanárnak jelentkeztem volna.
A magyar szinkron szerelmeseként hadd hozzam fel a szinkront is! A kezdetekben rettegett a szinkrontól, most pedig a Szinkron Alapszervezet alelnöke, immáron három éve. Milyen helyet foglal el a szinkron a szívében?
Most már nagyon-nagyon szeretek szinkronizálni, mert megvan benne az a nyugalmam, hogy tudom, hogy mire vagyok képes a hangommal. Most már azokat a szerepeket keresem, amik kihívást jelentenek. Szerencsére ezt tudják rólam a szakmában, ezért előszeretettel osztanak rám olyan szerepeket, amikről elsőre nem lehet tudni, hogy jók vagy rosszak. Pszichopata, vagy csak egy megrögzött, a klasszikus értelemben véve együgyű ember, akinek egyetlen ügye van, és ha törik, ha szakad, ő azt végigviszi. Az én hangom valahol ezek határán van, és emiatt nagyon izgalmas szerepeket szoktam kapni.
Alelnökként mit lehet tenni a magyar szinkronért?
Pont ugyanazt, mint elnökként, csak kisebb a felelősség. Meglehetősen hálátlan szerep tud lenni, ugyanakkor a szakszervezetiség a rendszerváltás után nagyon leépült, sőt, egy idő után szerintem tudatos leépítés áldozatává vált. Az utóbbi időben kezdtek el a kollégák és az egy ágazatban dolgozók egymás felé fordulni, és feltenni a kérdést, hogy lehet, hogy nem jó, ami történik, tudnánk valamit csinálni?
Hogyan folyik a munka egy ilyen szakszervezetben?
Lassan. Sajnos a munka nem túl látványos, de ez olyan, mint amikor egy épület alapjait rakjuk le. Lassú, de nélkülözhetetlen folyamat, mert ha az alapok nem erősek, olyan lesz, mint a Gyalog galoppban: építettem egy várat, de elsüllyedt. Aztán egy másikat, az is elsüllyedt, majd a harmadik leégett, összedőlt és azután süllyedt el. Fontos, hogy a negyedik vár megmaradjon, de alap nélkül nincs értelme tovább építkezni. Sziszifuszi és lassú munka, de mindennek megvan a maga rendje, akár egy sztrájknak is. Azt sem lehet egyik napról a másikra megkezdeni.
Annyi mindent csinál! Színház, szinkron, forgatások. Mivel kapcsol ki?
Kifejezetten szórakoztat, amikor olyan tárgykörben kezdek el tanulni, amiről fogalmam sincs. Szeretek teljesen a nulláról indulni, ezért az utóbbi időben elkezdtem spanyolul tanulni és aikidózni. Miért ne? Van egy öröme annak, amikor a semmiből épít fel valamit az ember, akár önmagában is.