A Welcome to Derry pontosan azt az élményt adja, amit a címe is ígér: visszalök a város mélyére, ahol a félelem nemcsak történet, hanem létezési forma. Stephen King legendás világának előzménysorozata már az első négy részben is olyan intenzív atmoszférát teremt, hogy szinte fizikailag érzi az ember, ahogy a falak között valami mocorog.
Brutális, véres, nyugtalanító, és mindezt nem öncélúan teszi. Ez a sorozat pont attól erős, hogy a félelem mögött valódi mondanivaló és karakterépítés áll. Az első epizódok egyik legnagyobb ereje a folyamatos feszültség.
Nincsenek üresjáratok: minden jelenetben ott vibrál az a bizonyos „Derry-érzés”, az a fajta kúszó, hideg borzongás, amit az AZ filmek is erősen tudtak hozni. Itt azonban sokkal több idő jut a pszichológiai mélyítésre. A sorozat bátrabban nyúl a traumához, a város kollektív romlottságához és ahhoz a furcsa, örökös titkolózáshoz, amitől Derry nemcsak veszélyes, hanem megmagyarázhatatlanul beteg helynek tűnik.
Derry lassan körbefon és nem enged
A horror vizuális oldala is erős: nem finomkodnak, a gore itt tényleg gore. Az erőszak nyers, sokszor kifejezetten gyomorszorító, de pont emiatt működik. Nem jump scare-ekre épít, hanem arra, hogy a néző úgy érezze, mintha a kamera nem hagyná, hogy elfordítsa a fejét. Ez a fajta „nézz bele a sötétbe, akár akarod, akár nem” hozzáállás adja a sorozat valódi intenzitását. Még úgy is, hogy sokszor érezzük: itt nem csak Pennywise az egyetlen szörny, Derry lakói legalább ennyire ijesztőek tudnak lenni. A karakterek meglepően jól működnek. Az első négy rész alatt érződik, hogy nem csak díszletek a rémálom körül, hanem valódi motivációik vannak. Ez azért fontos, mert a Welcome to Derry akkor félelmetes igazán, amikor a szereplők félelme is valósnak hat.
A sorozat megengedi magának azt a luxust, hogy lassan építkezzen, és emiatt a néző is jobban bevonódik. A gyerekszálak különösen erősek, King világában úgyis mindig a gyerekek félelme a leghatásosabb, és ezt a készítők jól tudják. Ami viszont igazán meglepett: mennyire jól működik előzménysztoriként. Nem akarja lemásolni az AZ filmeket, és nem akar minden áron Pennywise-ra építeni. Sokkal inkább a város történetét használja fókusznak, ami – véleményem szerint – sokkal izgalmasabb irány. Így a clowntól való félelem nem válik önismétlővé, hanem szépen lassan fonódik össze Derry sötét múltjával.
Ha ez a tempó és ez a minőség megmarad, a Welcome to Derry könnyen lehet az év egyik legerősebb horror sorozata. Engem meggyőzött, és még egy kicsit meg is nyomasztott. Pont, ahogy egy jó King-adaptációnak kell.