Az utóbbi időben kevés sorozat kavart akkora hullámokat a Netflixen, mint az Öntörvényűek (Wayward).
A történet elsőre akár sablonosnak is tűnhet – egy bentlakásos iskola, egy titokzatos igazgatónő, egy eltűnt diák és egy kisváros, ahol mindenki hallgat –, mégis van benne valami, ami az első pillanattól beszippant. Talán az Öntörvényűek atmoszférája miatt, ami hideg, lassú és nyugtalanító, vagy talán azért, mert olyan kérdéseket feszeget, amelyekről ritkán beszélünk, de mindannyiunkat érintenek.
A Tall Pines Akadémia nem csupán egy iskola, hanem egy metafora: egy hely, ahol a „problémás” gyerekeket meg akarják javítani, valójában azonban elnyomják, megfigyelik és megtörik őket. Ez a világ túlságosan is ismerős – mintha a sorozat nemcsak egy fikciót mutatna be, hanem azt a valóságot is, ahol a rend és a kontroll gyakran fontosabb, mint az emberség.
Az öntörvényűek vezetője
Toni Collette egyszerűen lehengerlő Evelyn Wade szerepében. Karaktere egyszerre vonzó és félelmetes, szinte mágnesként működik: sosem tudjuk eldönteni, hogy megmenteni akarja a diákjait, vagy épp ő az, akitől menekülniük kellene. Az ő játéka az, ami a sorozatot a szokványos tinithrillerek fölé emeli – árnyalt, intelligens és zavarba ejtően emberi.
A Netflix sorozat közben lassan építkezik, néha szándékosan hagy kérdéseket nyitva, és nem fél attól, hogy kényelmetlen legyen. Nekem pont ez tetszett benne a legjobban: hogy nem akar megfelelni a nézői elvárásoknak, hanem inkább egy érzést, egy hangulatot ad át. A bizonytalanságot. Azt a furcsa, ismerős nyomást, amit akkor érzünk, amikor valami nem stimmel, de még nem tudjuk pontosan, mi.
Nem az, aminek látszik
Az Öntörvényűek nemcsak a tinédzserkor sötét oldaláról szól, hanem a hatalom természetéről is. Arról, milyen könnyen válhat egy segítő rendszer elnyomóvá, és mennyire vékony a határ a gondoskodás és a kontroll között. Talán ezért is rezonál ennyire sok emberrel – mert mindannyian voltunk már „rendszerben”, ahol valaki más döntötte el, mi a jó nekünk.
A sorozat nekem nemcsak egy rejtélyes történet volt, hanem egy tükör is. Egy lassú, hideg, mégis gyönyörű tükör, amelyben megláthatjuk, mennyi félelem, megfelelési vágy és elfojtott düh él bennünk. És miközben néztem, újra és újra eszembe jutott: néha nem az a legfélelmetesebb, ami a sötétben rejtőzik, hanem az, amit fényben látunk, csak nem merünk szembenézni vele.