A Netflix új dokumentumsorozata, Rossz társaság, kíméletlen pontossággal mutatja meg, mi történik a gyerekinfluenszerek világában – és miért nem lehet többé csak legyinteni rá. Egy olyan tükör ez, amit fáj nézni, de muszáj belenéznünk.
A Netflix Rossz társaság – Ki áll a gyerekinfluenszerek mögött? című dokumentumsorozata nem egy könnyed esti szórakozás. Ez egy olyan alkotás, amit nehéz végignézni, de még nehezebb figyelmen kívül hagyni. A háromrészes sorozat mélyen és fájdalmasan szembesít azzal, hogy mi zajlik a közösségi média csillogó felszíne mögött, ahol gyerekek mosolyognak, termékeket mutogatnak, és „tökéletes” életet élnek – miközben gyakran kizsákmányolt, kontrollált, sőt érzelmileg megnyomorított szereplői egy felnőttek által vezérelt színjátéknak.
A legmegdöbbentőbb számomra az volt, mennyire vékony a határ a „büszke szülő” és a „menedzserként gondolkodó kihasználó” között. A sorozat érzékenyen, de nem finomkodva mutatja be azokat a szülőket, akik – gyakran teljesen tudattalanul – saját gyerekeikből csinálnak tartalomgyártó gépeket. Elhangzik egy mondat, ami különösen belém égett: „Ő csak játszik a kamerával.” Csakhogy ezek a gyerekek nem játszanak – ők dolgoznak. És ez a különbség mindent megváltoztat.
A sorozat egyik nagy érdeme, hogy nem démonizál, hanem kérdez és gondolkodtat. Nem minden szülő rossz szándékú, és nem minden gyerek szenved. De ott a kérdés: mi történik akkor, ha egy gyerek „branddé” válik? Mi lesz az identitásával, az önbizalmával, a gyerekkorával? És – talán a legfontosabb – hol a határ? A mai világban, ahol a TikTok-hírnév sokszor fontosabb, mint az iskolai teljesítmény, már nem elég legyinteni, hogy „ez csak egy új trend”.
Rendkívül erős pontja a dokumentumnak az is, hogy nemcsak az érintetteket, hanem szakértőket, pszichológusokat is megszólaltat – így nem pusztán személyes történeteket látunk, hanem társadalmi összefüggéseket is. És ezek az összefüggések riasztóak. A gyerekinfluenszerek világában gyakorlatilag semmilyen szabályozás nincs: se munkaidő, se pihenőidő, se bérminimum – miközben milliós nézettség és bevétel termelődik a hátukon.
Személy szerint engem a sorozat arra késztetett, hogy teljesen új szemmel nézzek a „cukiságfaktorra” épülő családi csatornákra. Vajon hányszor osztunk meg ismerőseinkkel „aranyos videókat”, anélkül, hogy belegondolnánk, mi áll a felvétel mögött? A Rossz társaság ezt a naivitást zúzza szét – és jól is teszi.
Nem túlzás azt mondani: ez a sorozat egy kortünet. Kellemetlen, fájdalmas és fontos. Egy tükör, amit nem biztos, hogy szívesen nézünk, de muszáj. Mert a kérdés nem az, hogy kell-e védenünk a gyerekeket a tartalomgyártás világától, hanem az, hogy miért nem tettük meg eddig?