Amikor először hallottam, hogy Robert Eggers a klasszikus Nosferatu remake-jét készíti, már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell.
Eggers nemcsak a modern horror egyik legkülönlegesebb alkotója, hanem a részletek megszállott mestere is, aki mindig tud valami olyat mutatni, ami egyszerre ismerős és mégis friss. És most, hogy végre láthattam, teljesen egyértelmű: ez a film minden várakozásomat felülmúlta.
Már az első képkockáknál érezni lehetett, hogy Eggers nem csak újraforgatja az 1922-es némafilm történetét, hanem egy sajátos, mélyebb rétegekkel gazdagított világot hoz létre. A fekete-fehér képi világ az eredeti film előtt tiszteleg, ugyanakkor tele van olyan apró vizuális megoldásokkal, amelyek Eggers keze nyomát viselik: a fények és árnyékok játéka, a szinte tapintható atmoszféra egyszerre idézi meg a német expresszionizmust és ad neki modern csavart.
A történet sem vesztett semmit az erejéből, sőt. A Renfield névre keresztelt főszereplő (Thomas Hutter helyett) Erdélybe utazik, hogy találkozzon Orlok gróffal. A találkozás és annak következményei sötét, feszült pillanatok sorát hozzák, miközben Eggers mesterien mélyíti el a karakterek közti dinamikát. Orlok gróf – Bill Skarsgård briliáns alakításában – nem csak a sötétség és a halál megtestesítője, hanem egy tragikus figura is, akinek groteszk külseje mögött magány és vágyakozás húzódik.
Bill Skarsgård zseniális. Ahogy Orlok grófként a vásznon megjelenik, azonnal lefagyasztja a levegőt. Egy pillantással képes elérni, hogy egyszerre érezzünk félelmet és sajnálatot. De a film igazi meglepetése számomra Lily-Rose Depp volt, aki Ellen karakterét alakította. Az ő figurája több volt, mint egy klasszikus „áldozat”; egy összetett, belső küzdelmekkel teli nő, akinek története szívszorító és felemelő egyszerre.
A mellékszereplők is hozzájárulnak a film sikeréhez: Nicholas Hoult tökéletesen hozza a megszállott Renfieldet, míg Willem Dafoe apró, de erőteljes jeleneteivel emlékezetessé teszi a filmet.
Eggers filmje nem a gyors ijesztgetésekre épít. Ehelyett egy lassan kibontakozó, feszült atmoszférát teremt, ami még órákkal a film vége után is velünk marad. A Nosferatu nemcsak egy vámpírfilm, hanem egy elgondolkodtató utazás az emberi természet legsötétebb részeibe: a magány, az elidegenedés és a halál elkerülhetetlensége mind ott lüktet a háttérben.
Miközben kijöttem a moziból, egy dolog járt a fejemben: ritkán találkozni ennyire átgondolt, művészi horrorfilmmel. A Nosferatu nemcsak remake, hanem egy modern klasszikus, amely bizonyítja, hogy a horror műfaj képes egyszerre lenyűgöző, rémisztő és mélyen emberi lenni. Ha szereted a horrorfilmeket – vagy egyszerűen csak Eggers munkásságát –, ezt a filmet nem hagyhatod ki.
