A Harry Potter-történetek világát bőven megtöltik a nagy csaták, barátságok, veszteségek és hőstörténetek. De van egy finom, halk szál, amely sosem vált hivatalossá, mégis mélyen bennünk maradt.
Neville Longbottom és Luna Lovegood története nem kapott kibontott szerelmi ívet a Harry Potter-történetekben. Nem írták tovább, nem lett belőle ikonpár. Mégis: elég volt néhány pillantás, egy félmondat és egy kimondatlan lehetőség, hogy a rajongók tömegei azóta is őrzik, szeretik, továbbgondolják.
Egy filmvarázs-féle romantika
A könyvekben kettejük kapcsolata barátság és bajtársi hűség marad. Luna és Neville egy oldalon állnak, túlélnek, támogatnak, és tovább lépnek – külön utakon. A film azonban egyetlen mozdulattal mást is adott nekik: nem címkéket, nem szerelmi szálat, csak egy apró esélyt. A pillanatot, amikor Neville a halál küszöbén bevallja, hogy tetszik neki Luna. Nem nagy jelenet, nem drámai csókjelenet, csupán egy fiatal fiú gondolata a világ végén: ha mindennek vége lesz, legalább egyszer kimondta.
Ez a visszafogott, szinte elharapott vallomás ezért működik ennyire. Nem lezár, hanem kinyit. Nem rögzít, hanem teret ad. A nézők fantáziája tölti ki, a rajongások, a beszélgetések, a „mi lett volna, ha” típusú vágy, amit soha nem kaptunk meg, de mindig hordozunk. Luna különcsége és tiszta látásmódja tökéletesen kiegészíti Neville csendes bátorságát és lojalitását – egy olyan páros, amely talán pont azért olyan vonzó, mert csak egy hajszálra volt a valóságtól.
A Harry Potter szereplőinek történetben a szépség az el nem meséltségben rejlik. A film nem kényszeríti ránk őket párként, nem írja át a könyvet, nem épít melléjük románcot. Csak megmutat egy lehetőséget, és hagyja élni. A rajongók pedig élni is hagyták. Egy alternatív szerelmi szál született, amely nem hivatalos, mégis valós a szívben. Mert van, ami akkor a legerősebb, ha sosem teljesedik be.