Charlie Sheen brutálisan őszinte dokumentumfilmben vall botrányos múltjáról: drogok, orgiák, HIV-diagnózis és egy összeomlás története, amit most először saját szemszögéből láthatunk.
Kevés olyan sztár van, akinek az összeomlását a világ ennyire nyilvánosan, szinte percről percre követte, mint Charlie Sheenét. Hollywood egykor legjobban fizetett tévészínésze volt, a Két pasi – meg egy kicsi aranykorának királya, a „rosszfiú”, akinek botrányai, interjúi és szürreális szófordulatai („winning!”, „tiger blood”) mémmé váltak. De amit a világ látott, csak a felszín volt: a partiélet, a kokain, a szex, a botrányok, a nyílt háború a producerekkel.
A Netflix új, kétrészes dokumentumfilmje, az „AKA Charlie Sheen” megpróbálja megmutatni azt, ami a reflektorfény mögött történt. Először kapunk lehetőséget arra, hogy Sheen saját szemszögébőlhalljuk a történetet. Ez lehetne katartikus, de az élmény sokkal bonyolultabb. Egyszerre lenyűgöző, felkavaró, és néha zavarba ejtően hiányos.
A dokumentumfilm, ami látszólag mindent megmutat
A sorozat narratívája lineárisan követi Sheen karrierjét és magánéletét: a kezdeti sikereket, a családi elvárásokat, a drogfüggőség spirálját, a HIV-diagnózist, a bukást és a visszatérés kísérletét. Láthatjuk a gyerekkori felvételeket, halljuk a volt partnerek, barátok, kollégák és még a drogdílere vallomásait is.
Az egyik legerősebb része számomra az, amikor Denise Richards – Sheen volt felesége – őszintén beszél a gyerekeikért folytatott küzdelmeikről. Nem szenzációhajhász, nem bosszúból beszél, hanem egyszerűen fájdalmasan tiszta. És ezek a pillanatok sokkal közelebb visznek a valós Charlie Sheenhez, mint bármi más.
De miközben a film rengeteg merész részletet tár elénk — a kábítószerfüggőség legmélyebb bugyraitól a vad orgiákig, a biszexualitásáról való vallomásig —, közben úgy éreztem, valami még mindig hiányzik. Az igazi megbánás. A belső katarzis.
A botrányhős, aki nem hajlandó bocsánatot kérni
A kritikusok is sokat emlegetik, hogy a dokumentumfilm egyik legnagyobb ellentmondása Sheen hozzáállásában rejlik. Sokkoló részleteket oszt meg, nyíltan beszél a szexuális életéről, a drogokról, a dühkitöréseiről — és közben nem igazán kér bocsánatot.
Egy ponton arról beszél, hogy volt idő, amikor szinte minden pénzét kokainra és prostituáltakra költötte, miközben otthon kisgyerekek vártak rá. És miközben elmeséli, hogy akkoriban mennyire szétesett, nem érzel súlyt a hangjában. Mintha valahogy már túllépett volna rajta — vagy soha nem is fogta fel teljesen, mennyit vesztett.
És itt jött el nálam az a pillanat, amikor rájöttem: ez a film nem az önostorozásról szól. Ez nem az a fajta dokumentum, ahol a főszereplő térdre borul a kamerák előtt, és könnyek között vallja be a hibáit. Ez inkább egy nyers, személyes beszámoló — de nem a gyógyulásról, hanem a túlélésről.
Ami engem igazán megérintett
Az, amiért számomra ez a dokumentumfilm több lett egy botránykrónikánál, az a csendekben rejlik. Az apró pillanatokban, amikor Sheen nem beszél. Amikor lesüti a szemét, vagy túl hosszúra nyúlik egy szünet. Amikor érzed, hogy van ott még valami — talán szégyen, talán fájdalom, talán be nem gyógyult sebek. Sokszor nem az a fontos, amit kimond, hanem az, amit nem. És ez engem jobban megérintett, mint bármelyik explicit részlet. Az „AKA Charlie Sheen” nem klasszikus rehabilitációs történet, és nem is a sztárimidzs újraépítése.
Ez a film arról szól, mit jelent túlélni egy összeomlást úgy, hogy közben az egész világ figyel. Ha valaki a botrányok miatt nézi meg, talál majd bőven pikáns részleteket. Ha valaki az emberi drámára kíváncsi, azt is megkapja, de másképp, mint gondolná. És ha valaki abban reménykedik, hogy Sheen most mindent megbán, és a kamera előtt teljes lelki katarzist élünk át… nos, csalódni fog. Ez a film nem feloldozásról szól, hanem önfelvállalásról. Szerintem ezért működik. Mert néha az, hogy valaki el meri mondani, ki volt valójában, elég nagy bátorság önmagában.
Forrás: Netflix Képek: Getty
